Nyilván nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a hétköznapra eső rendezvényekkel mi az egyetlen problémám: ember (lánya) legyen a talpán, aki egy-egy késő éjszakába nyúló tisztességes „metálkodás” után másnap a munkahelyén a beszív-kifúj-bólogat funkciónál többet tud produkálni. Korábban persze nem volt ennyire vészes a helyzet, a mókát követő napon csillogó szemmel, enyhén „horvátcsárlis” hanggal és a frissen beszerzett, vadiúj zenekaros pólómban róttam a folyosókat és meséltem fűnek-fának – ha volt ilyen kérdés, ha nem -, hogy mennyire istenkirály koncerten voltam, vagy szerencsére nagy ritkán az ellenkezőjét. Annyiban változtak a dolgok, hogy manapság már csendben, magamban somolyogva dolgozom fel az élményeket és egy fülessel a fejemen próbálom valahogy átvészelni a napot. Szerintem vagyunk így ezzel egy jó páran, de mit van mit tenni, ha a külföldi zenekarok turnéin viszonylag ritkán vagyunk pénteki vagy szombati állomás.
Vállalva, hogy kedden nem én leszek az, aki leghatékonyabban kapálja a GDP-t, döntöttem úgy, hogy november 9-én, hétfőn este ideje végre megnézni magamnak Dani Filth méltán ismert és elismert bandáját, a Cradle of Filth-t. Noha nagyjából 4-5 évenként útba ejtik fővárosunkat, eddig mindig elkerültük egymást, amihez biztosan az is hozzájárult, hogy nem olyan rég kezdtem el „keményebb vizekre evezni”.
A fő produkció mellett már kezdetektől fogva adott volt az egyik előzenekar, nevezetesen az ausztrál Ne Obliviscaris, de pont egy hónappal a buli előtt jött a jó hír, miszerint a management engedélyezte, hogy egy magyar banda is játsszon aznap este a nagyérdeműnek, hurrá! A szervezők az esemény üzenőfalán bocsátották szavazásra a kérdést azzal a céllal, hogy a „facebook-lakók” szavazatának döntő többségét kapó együttest küldik tovább a végső ítészek elé. Részemről számítottam rá, hogy a nagy számok törvénye alapján nem maradnak távol a kis mókamesterek sem, pl. 29-en éreztek olthatatlan vágyat arra, hogy Kis Grofót lássák a színpadon… Ugyanmár skacok, ez még viccnek is rossz… Az 1-2 komolytalan javaslat ellenére kialakult egy erős élmezőny, amelyből arányaiban magasan a Christian Epidemic került ki győztesen… és itt jön a csavar, ugyanis Ők más elfoglaltságra hivatkozva nem éltek a lehetőséggel, így a második legtöbb voksot bezsebelő Bornholm kapott közel 25 percet a műsoridőből.
Meg kell jegyeznem, mindamellett, hogy rendkívül izgalmasnak tartom külső szemlélőként a koncertszervezők munkáját, sokszor nem irigylem Őket, hiszen annyi felé kell megfelelniük és hiába tesznek meg mindent az elégedettségért, valamelyik félnek óhatatlanul is sérülnek az érdekei. Most sem volt ez másképp: sokan hőbörögtek a korai kezdés miatt, aztán amikor közkívánatra kicsit későbbre tették a kapunyitást már az volt a baj, hogy megint nem érünk emberi időben haza. Ki érti ezt…
…de elkalandoztam, térjünk vissza a lényegre, hiszen a hangverseny napján sem maradtunk meglepetés nélkül, ugyanis előző este a sógoroknál játszottak Mr. Filth-ék és az ottani egyik előbandát random elhozták magukkal, így az időben érkezők betekintést nyerhettek az Epsilon nevű death metal formáció műsorába. Na ez az, ami nekem nem jött össze, mégpedig olyannyira, hogy már javában a Bornholm tolta a színpadon, amikor túlestem a szokásos beléptetési ceremónia utáni ruhatár-slozi-pult körön. Alig, hogy elhelyezkedtem az első sorok egyikében, Sallai Úr belekezdett az utolsó nótába, így szomorúan konstatáltam, hogy ez megint nem az a buli, ahol végre magam is eldönthetem, hogy melyik oldal felé húzzak az Ő zenéjüket illetően. Sokak szerint egészen jól összerakott és igényes black metált játszanak és pont ezért nem értem, hogy itthon miért tartoznak a viszonylag mellőzött előadók közé. Ezzel szemben külföldön imádja Őket a közönség, rendszeres visszatérői a különböző fesztiváloknak, ami tagadhatatlanul büszkeséggel tölt el.
Amennyire sajnáltam, hogy hazánk fiai csak nyúlfarknyit játszhatnak, annyira nem bántam, hogy a következő zenekar sem kapott sokkal több játékidőt. Lehet, hogy velem van a baj, de egyáltalán nem tudtam hova tenni őket. Mókás, de ahhoz képest, hogy egy felföldi klán büszke mottója, a „ne felejts” ihlette névválasztású, fiatal srácokból álló bandáról beszélünk, miután levonultak a színpadról sem a nevüket, sem pedig egyetlen dallamfoszlányukat nem tudtam hirtelen visszaidézni. Tény és való, hogy a Ne Obliviscarislegénysége hangzás alapján tutira képzett zenészekből áll és abban is biztos vagyok, hogy a muzsikájuk többszöri hallgatással elérné a célját és befogadhatóbb lenne, de a látvány annyira nem passzolt az egész miliőhöz, hogy ez abban a pillanatban teljesen mellékesnek tűnt. Tudom, nem szép dolog rámenni a külsőségekre, de egyszerűen nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy bakker az énekes fiú kis cingár testét bármelyik Versace modell megirigyelhetné, olyan mértékben hiányzik belőle a férfiúi kisugárzás, hiába hörög, nem hiteles. A másodénekes srácot pedig a bájos pofijával és szöszke loknijaival inkább egy hősszerelmes trubadúrként láttam magam előtt, amint a kiszemelt hölgyemény erkélye alatt pengeti a lantját. Erre vigyorogva előkapta a hegedűjét… mondom én, hogy valami nem kerek.
Az előzmények után nem csoda, hogy alig vártam már a főhősök színpadra lépését. Mire eljött a pillanat, már viszonylag szépen összegyűlt a nagyérdemű, ennek ellenére emlékeim szerint erős fél háznál sokkal nagyobb tömegről nem beszélhetünk. Általában szokásom, hogy javarészt a koncertek előtt – és olykor alatt is – pásztázom a körülöttem állókat. Különösebb okom nincs rá, szimplán csak kíváncsi vagyok, hogy az adott rendezvény mely réteget mozgatja meg leginkább. Most nem panaszkodhattam, volt sok igencsak fura szerzet, de tulajdonképpen nem lepődtem meg azon, hogy kettővel arrébb egy vámpírlány szorongatta a hasonlóan maszkírozott párja kezét.
A díszlet láttán már akkor is végigfutott a hátamon a cidri, amikor beléptünk a helyre: két keresztre feszített csontváz „nézett” velem farkasszemet a világot jelentő deszkákról és most már megjelent a Dani-féle kos-fejes mikrofonállvány is. De vajon mikor kerül elő Ő maga és a zenekar is???
Egy pöttyet elnyúlt a várakozás, de amikor végre elsötétedett minden, a középen álló hatalmas LED falon elkezdett kirajzolódni egy gyönyörűséges sárkány és felcsendültek az Intro első hangjai, már nem foglalkoztam mással, csak az előttem álló – remélhetőleg felejthetetlen – élménnyel. A fények vörösre váltottak és miközben bevonult a zenekar, azon vettem észre magam, hogy egyre inkább előre furakodok, hogy minél közelebb legyek a történésekhez.
A kezdő nóta – Heaven Torn Asunder – alatt már tudtam, hogy nagyon nagy baj nem történhet ma este, de mivel nem vagyok szakértő, ezért csak a saját füleimre és korábbi tapasztalatokra hagyatkozva tudom kijelenteni, hogy a hangzással az égvilágon semmi gond nem volt. A látványról nem is beszélve… „Kicsi a bors, de…baromi erős a kisugárzása” – jutott eszembe hirtelen és tényleg… Dani, a frontember olyan lehengerlő jelenség számomra, hogy konkrétan nem bírtam levenni róla a szemem, és ahogy láttam, ezzel nem vagyok egyedül. Gondolom, most csóválják a fejüket a férfikollegák, de hogy húzzak egy lapot a 19-re, szinte ugyanilyen hatással volt rám a billentyűs-vokalista hölgy, Lindsey is a remekbe hajlított szintijével együtt. Imádtam a csodaszép énekhangját is, amivel remekül kiegészítette a Dani által produkált hörgés-károgás kombót ott és akkor, amikor kellett. … de kérdem én, hogy a francba tudnak egy emberből ilyen hangok kiszakadni? Valami elképesztő volt…
Ahogy már korábban is sejttettem, nem hallgattam eddig rongyosra az angolok életművét – a jeles nap óta azonban igyekszem folyamatosan pótolni -, így a setlisten szereplő dalok nagyrészét csak felületesen ismertem, azonban lelkesen énekeltem és bólogattam én is az egybegyűltekkel, amikor mégis egy-egy ismerős mű került terítékre. Gondolok itt pl. az új lemezről a The Blackest Magick In Practice-re, aminek az alap dallamát néha random elkezdem dúdolgatni bárhol és bármikor, annyira beragadt a kis agytekervényeimbe vagy a melankolikusabb hangvételű Nymhetamine-re, szerencsére ez sem maradhatott ki a repertoárból. Egy percig sem unatkoztunk, volt zúzás rendesen, amikor a Right Wing of the Garden Triptych következett és a rövidke szünet után nem sokkal prezentált The Twisted Nails of Faith miatt is keresgéltük veszettül a leesett állainkat. Annyira elvitt magával a zene, hogy a falon futó képekből és videókból igencsak kevés maradt meg, bizonyára jobban felkeltik a figyelmem, ha tudom Őket valamilyen szinten kapcsolni a dalokhoz. Sebaj, legközelebb felkészültebb leszek…
Amint a befejező dal – The Principle of Evil Made Flesh – utolsó hangjai is elcsendesedtek és a nép elkezdett a ruhatár felé vándorolni, én a maradék pár korty sörrel a kezemben azon agyaltam, hogy nem semmi személyiség- és ízlésfejlődésen mentem keresztül az utóbbi időben, hiszen korábban nehezen tudtam volna elképzelni, hogy élvezni fogok egy ilyen bulit… és mégis teljesen magával ragadott a kis „zsebvámpír” és a pajtásai által képviselt jelenség és ajánlom mindenkinek, hogy egyszer tapasztalja meg milyen érzés is egy „nem evilági lény” bűvkörében eltölteni bő 1 órát…
Képek: Kieron
További képek ITT!
