Ha a metal egy epikus akció/kaland/fantasy film lenne, akkor bizony a Kamelot muzsikája is szerepelne azon a soundtrack-en olyan bandákkal karöltve, mint a Blind Guardian, a Rhapsody, a Myrath, és még sorolhatnám. Legutóbb (és először) 2015-ben láttam a multikulti bandát a Dream Theater előtt. Már akkor is meglepődtem ezen a párosításon, mint ahogy a mostani koncerten is. Nem, mintha bármi bajom lenne a Leaves’ Eyes-zal, de mondjuk egy Myrath jobban megdobogtatta volna a szívem.
A jó pár éve „új” énekessel, Tommy Karevikkel nyomuló power brigád végre ismét meglátogatta kicsiny országunkat egy kis sárkányölés reményében.
Az epikség szakrális estjének helyszíne a jól bejáratott Barba Negra Music Club volt, jóindulattal 500-600 ember jelenlétével. Nem tudtam eldönteni, ez jó-e vagy sem, de esetemben talán jót jelent. Mindjárt kifejtem.
Ha már epik filmről beszéltünk az iromány elején, hadd fűzzem hozzá, én inkább a törpe viking alak vagyok…tudjátok…a Gimli feeling. Ezért tulajdonképpen örültem neki, hogy szellősebben voltunk a bulin, így legalább láttam is valamit, haha.
Néhány ismerős arccal való találkozás-beszélgetés után este 8:00-kor érkezett a Leaves’ Eyes. Megmondom őszintén, hallottam a zenekarról, tudtam, hogy nő énekel, de ezen felül teljesen kimaradtak az életemből. Valószínűleg azért, mert a Nightwish óta nehezen jövök lázba a hasonszőrű operametáltól. Ez legyen az én bajom.
Alapvetően nagyon korrekt kis bulit nyomtak a srácok annak ellenére, hogy nyilván kemény melóba kerül viszonylag kevés embernek, viszonylag kásás hangzással 100%-os odaadással és lelkesedéssel játszani. A Liv Kristine-érában felépített „Szépség és szörnyeteg” koncepció még mindig aktuális. Az ex-énekesnő utódja a norvég Elina Siirala, aki tulajdonképpen abszolút jó választásnak bizonyult, hiszen gyönyörűen hozza a stílushoz szükséges szoprán hangot, illetve az energikus színpadi jelenlétet amellett, hogy jól kiegészíti az Alexander Krull által fémjelzett hörgős témákat.
Krull és Siirala párosa vitte a show-t, a kísérő zenészek inkább amolyan színpadi bútorként voltak jelen.
Zeneileg egyre távolabb áll tőlem az Eyes által képviselt operás vonal, már csak azért is, mert az agyam nem képes összeegyeztetni a Viking mitológiát az operás-szimfonikus vonallal. Mindazonáltal bevallom, energikus bulit láttam stenkes partihimuszokkal (Swords In Rock, Riders On The Wind), fakarddal, vikingpáncéllal. Krull leginkább egy látens Amon Amarth tagra emlékeztet, aki mosolyogni is szokott, haha.
A setlist kiemelkedőbb nótái a Manowar dalcímeket is megszégyenítő, földbegyaluló Sign Of The Dragonhead (elég konkrét kezdés), vagy az Edge of Steel, illetve a fentebb említett, abszolút csordaéneklős Riders On The Storm…őőő…Wind. Utóbbit a zenekar Cotton Eye Joe-jának keresztelném el.
Nem lesz a kedvenc bandám, de élmény volt látni őket.
Zárásként engedjétek meg, hogy elmondjam, milyen megállapításra jutottunk Kieron kollégával:
„A Leaves’ Eyes azért volt előzenekar, mert ők játszottak a Kamelőtt.” Badumm tss!
Buli után egy jó 20 perces szünet, majd kezdődött is a varázslótanoncmetál Kamelot. Lemezeik az utóbbi években nagyon ritkán kerültek elő, de ettől függetlenül nem felejtettem el őket. És most, hogy másodjára is alkalmam lett látni őket, be is pörögtem rájuk. Őszintén szólva, a Black Halo óta nem igazán voltam képben a bandával kapcsolatban, viszont a 2015-ös Dream buli előtti performansz és a mostani koncert is okot adott rá, hogy beleássam magam az újkori Kamelot munkásságába.
Véleményem szerint Tommy Karevik énekes csatlakozása alapvetően hatalmas ugrás volt a zenekar számára, bár jogos tény, miszerint Roy Khan zsenialitása és teátralitása mindig is meghatározó szerepet fog játszani a zenekar történelmében. Úgy érzem, Karevik karizmatikus személye egy zeneileg letisztultabb utat taposott ki, okos és egyedi hangzásvilággal. Tommy tulajdonképpen Roy kevésbé darkos manifesztációja. Végtére is: a fiú a Seventh Wonderből érkezett.
Még egy változás: a Thomas Youngblood által összehívott kvintett püfölőmágus Casey Grillója már nem ékesíti a zenekart, amelynek hallatán nem kifejezetten örültem, mivel a bácsi igen komoly dobolást produkált lemezen és élőben is egyaránt. Cserébe érkezett hozzájuk egy Johan Nunez, akit a Firewindből ismerhetünk. No, de hadd fokozzam. Ezen a bulin egy harmadik ember került elő a metáldobolás ügyeletes kisegítője személyében, aki nem más, mint az Annihilatorból, illetve a Luca Turilli féle Rhapsody-ból is ismert Alex Landenburg.
Embereink idén igen terjedelmes, másfél-2 órás repertoárral szórakoztatják a népet. Javarészt egy pörgős, headbangelős programot hallhattunk, jónéhány Khan korszakos dallal is megfűszerezve. A Rhapsody tempóit is alázó Phantom Divine abszolút súlyos kezdésnek bizonyult, főleg Lauren Hart (Once Human) vendégeskedésével. Majd ezután érkezett a középtempós, keleties hangulatú Rule The World, illetve az ezt követő progos Insomnia, melynek disztópikus, sötét, ám fantasy elemekkel megspékelt hangulata nagyon jól tükrözi a 2005 utáni, modernebb hangzású Kamelot világát. Lásd még: The Great Pandemonium, Ravenlight, Veil Of Elysium, Amnesiac, stb.. Emellett nagyot ütött még a When the Lights Are Down és a Sacrimony heroikus refrénje.
Számomra az est fénypontja a menetelős March Of Mephisto, melynek hörgős refréntémáinál a korábban említett Lauren Hart segített be, bár az nem lett volna rossz, ha rendesen ki is hangosítják. Hála égnek a második refrénre már feljebb tekerték a hangerőt, így már eltűnt a pantomim jelleg.
Szintén kellemes meglepetés volt a régi érából elővett Karma, illetve a Forever. A közepesen kásás hangzás egy kicsit elvett az élvezhetőségből, ám a buli hangulata kárpótolt. A régi érából ugyan még meghallgattam volna egy Wings Of Despair-t, esetleg a Center Of The Universe-t, de tán majd máskor.
Én a Here’s To The Fall-t nem tettem volna be a repertoárba, ugyanis nagyon megtörte azt a bizonyos „flow-t”. Nem áll rosszul a nekik musical vonal, de ide szerintem nem illett. Cserébe a pár dallal korábban felcsendült End of Innocence sokkal nagyobbat ütött, pedig ott is észrevehető a musical-es világ.
Nem győzöm ismételni Karevik karizmatikusságát és a közönség iránti alázatosságát, fanatizmusát. Folyamatosan tartotta velünk a kontaktot. Emberünk igen otthonosan mozog a zenész világát jelentő deszkákon és emellett sokszínű az énektudása is. Néhol már nőies hangjával a Beast In Black-es Yannis Papadopoulos-ra emlékeztetett.
Thomas Youngblood, illetve a félig magyar Oliver Palotai játéka újfent kiváló, illetve Sean Tibbetts rockolós basszusjátéka is nagyon rendben volt Alex Landenburg precíz dobolásával egyetemben. Mindenki gyönyörűen hozta, amit kellett. Még egy kis dob-billentyú párbajra, és szólóra is jutott idő. Nem tolták túl, csak annyira, amennyire egy szórakoztató szólózást túl kell. J
Szerettük ezt a bulit. Korrekt lezárása volt egy nehéz keddi napnak.
Hallgassatok ti is KAMELOT!
Cikk: Bütch
Fotók: Kieron
További Leave’s Eyes képek ITT!
Kamelot fotók pedig IDE KATTINTVA!
