Nem sokon múlott, hogy nemcsak az interjúnk Nergállal, de maga a Behemoth koncert is elmaradjon. Gyakran előfordul, hogy az Egyesült Királyságból (többnyire komppal) érkező bandák késnek, illetve rosszabb esetben törölni kényszerülnek az itteni fellépéseiket, hála az időjárás viszontagságainak. December 11-én színpadra (mi ezenfelül interjúra vártuk) a lengyel behemótok mellett a Decapitated, Grand Magus és Winterfylleth zenekarokat. Szerencsére legalább a főzenekart sikerült gépre ültetni és átreptetni Dublinba.
Az előzenekarok külön-külön is önálló klubkoncertet adhattak volna, helyettük viszont két helyi erő, a Malthusian és az Aeternum Vale ugrott be. Nem jobbak, de nem is rosszabbak az átlag előzenekaroknál. Részletesebb beszámolóval nem szolgálhatok, mert csak töredékét láttuk a műsoraiknak, meg aztán legyünk őszinték, a nagyérdemű sem kimondottan miattuk vásárolta meg a 33 eurós jegyet…
Ha valaki már látta Lengyelország első számú nehézfém exportját élőben, akkor tudja, hogy nem megy haza maradandó emlékek nélkül. Sokak szerint mostanra túlzásba vitték a teátrális elemeket, de ha csak cöcögni akarunk mindenre, amit a celeb státuszt elért Adam “Nergal” Darski és hordája csinál, akkor felületesen elintézhetjük az egész show-t egy sátánista cirkusz jelzővel. Ha azonban valóban át akarjuk élni azt, amit Lucifer szláv követei közvetítenek felénk, akkor az első hangtól az utolsóig átjár minket az a természet feletti erő, amit csak a legőszintébb black és death metal bandák képesek velünk éreztetni és tapasztaltatni.
Füstgép, sötétség és idegtépő intro…a ritmus szekció szép lassan a színpadra lép…utolsóként Nergal tűnik fel, két kezében égő pálcákkal, csuklyája alatt pedig az ösztönösség és a megszállottság villan tekintetéből. A felvezető hangok után Seth belekezd a The Satanist nyitódalának egyszerű hangjaiba, Orion követve Inferno dobolását ököllel csapkodja ESP basszusgitárja húrjait. Nergal hörögve üzen hadat a Mennyeknek, itt bizony Gábrielnek meg kell fújnia harsonáit. A koncertet és az utolsó sorlemezt nyitó Blow Your Trumpets, Gabriel után a legújabb klipnóta, az Ora Pro Nobis Lucifer következett. Latinnal kevert szöveg talán még sohasem hangzott olyan erőteljesen a metal dalok között, mint ebben a sodró lendületű darabban. A nagy áttörést hozó Demigod lemez egyik legfogósabb száma, a Conquer All minden szkeptikusban eloszlatta a kételyt, hogy ők négyen nem szórakozni jöttek, hanem hódítani. Kicsit visszább menve a múltban a zenekar első profi klipnótája, a Decade of Therion gyalult le mindenkit, hogy utána a Zos Kia Cultus-t egyedüliként képviselő death metal remekművel, az As Above So Below-al folytassák a zúzdát. Az egyik legnagyobb favoritomról, a Demigod-ról már csak a Slaves Shall Serve harsant fel a maga kíméletlen vehemciájával. A (sajnos szintén mostoha sorsú) Thelema. 6lemezt megidézve, Nergal azokat az időkről mesélt, amikor 2000 éve Rómában azt harsogták “Oroszlánok elé a keresztényekkel“. Az oroszlánetetés után, az új lemez címadója következett, és 
pont olyan erős benyomást tett rám élőben ezúttal is, mint amikor csukott szemmel, fülessel a fejemen hallgatom otthon a modern sátánizmus újkori himnuszát. Felvértez és erőt ad. Az Evangelion első felvezető dala, az Ov Fire and Void most is éppen olyan fenséges volt, mint hat éve. A Furor Divinus nem nevezhető az új lemez legjobbjának, élőben kissé kásás volt a maga kaotikus hangszerelésével. Nem bántam persze, hogy Amszterdam óta ismét hallottam tőlük, de nagyon várom, hogy egy nap behelyettesítsék a Messe Noire-al. A Siekiera feldolgozás éppen elég nagy meglepetés volt azok számára, akik ismerik a Ludzie Wschodu eredetijét, azt azonban még én sem igazán értem, hogy egy lengyel elektro-pop zenekar promotálása a koncerteken miért szükségszerű. Nincs ellenemre a változatosság, de MetallicA koncerteken sem a Stone Cold Crazy váltja ki a legnagyobb ovációt. Számomra az Alas, Lord is Upon Me egyfajta zenei hidat képez az utolsó két album között, mind lemezen, mind élőben kitűnően működik. A The Apostasy-ről hosszú ideje egyetlen túlélőként természetesen elhangzott az At the Left Hand Ov God, mint a 2007-es lemez abszolút slágere. A Chant for Eschaton 2000 az a dal, aminek valahogy kevésbé tudok örülni élőben, mint a többi “kötelező” számnak, hiába fogós a maga módján, de nálam nem működik. Az előző lemezt és az akkori koncerteket záró Lucifer helyét az utolsó korong zárótétele, az O Father O Satan O Sun! vette át. Az Evangelion sötét és nyomasztó fináléjához képest a The Satanist utolsó száma lényegesen pozitívabb hangulatot teremt a monumentális, katarzis-szerű atmoszférájával, de remélem, hogy a Tadeusz Miciński költemény ihlette Lucifer még felbukkan a repertoárban.
Kicsit sajnáltam, hogy az olyan ős-Behemoth klasszikusok, mint pl. a Moonspell Rites vagy a Wolves Guard my Coffin ezúttal kimaradtak. Az új lemez erősen prezentált a The Satanist turnén, aminek én nagyon örülök, mert számomra ez az album 2014 legjobbja, de azért bízom benne, hogy jövőre ismét megörvendeztetnek minket néhány feledésbe merült dallal a korai korszakból. Neked pedig barátom, áprilisban ott a helyed a Club202-ben!
