A ’90-es évektől kezdve, Skandinávia fokozatosan alakult át a nehézfém ipar legszilárdabb regionális bástyájává Európában. Sohasem voltam ugyan a göteborgi metal nagy rajongója, noha nem vitás, mindig is tiszteltem azokat svéd ifjakat, akik akkoriban újszerűnek számító zenei vérfrissítéssel vittek életet kontinensünk metal színterébe. Ha mégis ki kellene emelnem egy zenekart a legklasszikusabbak közül, akkor az egyértelműen az At the Gates lenne. Rokonszenvemet pedig csak növelte a tavalyi At War with Reality lemezük, ami számomra az elmúlt évek legcombosabbra sikerült visszatérő lemeze volt. Hogyan is szóltak tehát az újabb szerzemények a régiek mellett élőben? Olvasd csak tovább…
Ritka, hogy egy színvonalas főzenekar elé egy szintén színvonalas, de (még) nem nagy név kerül. A ritka kivételek sorát gyarapította az angliai Bloodshot Dawn. Annak ellenére, hogy dallamos death metal bandaként aposztrofálják őket, nem nevezném őket tipikusnak. Zeneileg ötletesebb és groove-orientáltabb, mint a legtöbb In Flames/At the Gates lemezeken nevelkedett zenekar, úgyhogy mindenki figyelmébe ajánlanám a portsmouth-i székhelyű fiatalokat. Josh egy igazi színpadra született frontember, határozott kiállással és karizmával. Benjamin egy valamivel introvertáltabb szólógitáros, mint gitáros/énekes kollégája, de a zenekar többi tagjához képest észrevehető visszafogottsága azonnal jelentéktelenné válik, 
amikor a precíz gitárjátékának szenteljük figyelmünket. A rasztás varkocsos Anthony-ról a koncert alatt végig azt gondoltam, hogy a buli előtt nagyon durván összeveszhetett hangszerével, úgy gyilkolta basszusgitárját, hogy már vártam a húrok szakadását. A dobos, Janne sem spórolt az energiával, aprította a dobot, mint favágó az erdőt, ha jól telenyomják speed-del. Valamennyi húros hangszeres kivette részét a vokálból, nem kicsit színesítve az összprodukciót. Sok bandánál tartom indokolatlannak a 7-húros gitárokat a kihasználatlanság miatt, de ezek a srácok nem hatásvadász ugri-bugri témákban gondolkodnak. A progresszív megközelítés is rengeteget dobott extrém muzsikájukon, úgy sejtem a Death/Cynic lemezek sem állnak távol az ízlésüktől. Ha szeretnél valami jót hallani, keress rájuk!
Miután a britek angolosan távoztak, szép lassan átszerelték a színpadot, előkerültek az utolsó ATG korong bookletjének grafikái a háttérvásznon és a színpad két szélére kiállított díszleteken is. Az átlagos idejűnek mondható beállás után kialudtak a fények, aztán szalagról felcsendült az El Altar Del Dios Desconocido. A cirka egy perces spanyol nyelvű intro alatt a svéd ötös felmászott a deszkákra, hogy azzal a lendülettel fel is szántsák azt a Death and the Labyrinth-al. A masszív kezdés után egyből 20 évet mentünk vissza, hogy megidézzük a klasszikus Slaughter of Souls címadóját, valamint a sorrendben következő Cold című szerzeményt. Hasonló őrjöngést utoljára talán Slayer és Sepultura bulikon tapasztaltam, mi több, a Bloodshot Dawn frontembere közvetlenül mellettem tombolta szét magát. Visszaérkezve a jelenbe, ezúttal az új korong címadójával mosták fel velünk a sörtől és verejtéktől mocskos padlót. A következő időutazás 1994-be repített minket, a Terminal Spirit Desease lemezig, amiről úgyszintén a címadó, majd az azt egy évvel megelőzőWith Fear. albumról a Raped by the Light of Christ hangzott el. Ezek a régi “slágerek” tökéletesen passzoltak a 2014-es év egyik legsikeresebb metal lemezének kikiáltott At War. dalaihoz, mint pl. a headbangeltetős The Circular Ruins. Semmiféle haknifeeling nem volt jellemző, mindenki szívből, lelkesen játszott. A Björler tesók, valamint Martin, a kezdeti visszafogottsághoz képest, dalról dalra vadultak be egyre jobban. Az Inquisition pólós Tomas “Tompa” Lindberg nem véletlenül lett beválasztva a Roadrunner kiadó legjobb 50 frontembere közé. 
Bár a torkában egy medveevő pitbull terrier van elrejtve, nem játssza túl magát, természetes szuggesztivitásával állítja a saját oldalára a tömeget. A vele készült interjú során pedig örömmel konstatáltuk Bogival, hogy egyáltalán nem tompa, nagyon is éles eszű. Ha hülye poén, ha nem, de meg kellett jegyeznem, hogy ő igazi élő ellenpéldája a metálosokról kialakított negatív sztereotípiáknak. Nem tudom amúgy, hogy Kerry King valóban Adrian-re gondolt, amikor a Slayer dobos meghallgatása kapcsán nyilatkozott, mert Mr. Erlandsson messze nem úgy ütött, mint egy “köcsög”. Egy kicsit hosszasabban elidőztünk a régi klasszikusok között: Under a Serpent Sun, Windows, Suicide Nation, illetve utóbbi kettő közé beékelve a tavalyi remekmű instrumentális dala, a City of Mirrors. A legutolsóként megklipesített Heroes and Tombsszámomra az egyik legzseniálisabb az új cd-ről. (Egyébként csak nekem jutott eszembe a sejtelmes kezdő hangokról a Moonspell Wolfheart lemezéről az Of Dream and Drama?) Ismét egy ízlésesen integrált retrocsapás: Nausea, World of Lies, The Burning Darkness. A The Book of Sand (The Abomination)után egy időre eltűntek a szemünk elől, hogy visszatapsolhassuk őket. Sokat nem is várattak. Az egyik legnagyobb közönség kedvencnek számító Blinded by Fear újabb adrenalin löketet adott az egybegyűlteknek, csak úgy, mint az ős-death metal témákban gazdag Kingdom Gone. Búcsúzásként az At War with Reality-t záró Night Eternal-lal köszöntek el. Egész egyszerűen mesteri ez a dal, a koncert végére pedig tökéletesen illett.
Attól függetlenül, hogy egy lemezem sincs tőlük, meggyőztek arról, hogy ők egyike azon zenekaroknak, akiket látni KELL, így tehát, ha ismét adott lesz a lehetőség, engem meg lehet majd találni a tömegben. Ha te pedig azon hezitálsz, hogy talán most kihagynád az idei Hegyalján fellépő vikingek fellépését, akkor talán jobb, ha figyelmeztetlek, hogy életed egyik legnagyobb hibáját készülöd elkövetni. Ki tudja mikor jut el “Skandinávia Slayere” ismét a Kárpátokig.
