Úgy indultam neki az október elsejei estének, hogy végre megint egy olyan koncertre megyek, amit igazán várok, amit tényleg annyira szeretek, hogy akárhol játszanának az országba, akármennyi pénzért mennék, mert tudom, hogy olyan élményben lesz részem, amit egyszerűen bűn kihagyni. Idén harminc éve ontja magából a legbrutálisabb riffeket a német Rage zenekar, akik ennek a Tripla X-es turnésorozatnak keretein belül látogattak el Budapestre az A38 hajóra, a Lion Twin és a Tri State Corner társaságában. Sajnos a Rage sosem számított itthon igazán befutott zenekarnak, így habár elsőre sajnáltam, hogy egy ekkora jubileumra egy ilyen pici koncert helyszínt választanak, utólag megértettem a döntések okát.
Amikor nyolc óra előtt pár perccel megérkeztem a hajóra, egy bő félház várta már, hogy a Lion Twin zenekar megnyissa az estét, sajnos sokkal többen egész este sem lettek. Ha nagyon kerekíteni akarok, akkor talán a hajó háromnegyede telt meg az estére, ami egy harminc éves zenekarnál nézve igen kevés. Hogy mi az oka annak, hogy itthon a Rage sosem futott be igazán, nem tudom. Mindenesetre ha egy kicsi füle és zenei érzéke lenne a hazai producereknek és zenei szerkesztőknek, a Ragenek simán etalonnak kéne itthon lenni, de igaz ez külföldre is. Olyan riffek, dallamok, refrének vannak a banda tárházába, amit ha mondjuk a Metallica, vagy a Bon Jovi ad ki, akkor több millió ember énekelné őket teli torokból. Így csak alig pár száz. A világ talán legjobban alulértékelt zenekara a Rage (a Teslával egyetemben), akik viszont ezzel nem foglalkoznak, és hatalmas energiával, mosolyogva nyomják le mindenhol a bulit, mindegy mennyi ember előtt játszanak, mert nekik tényleg csak az számít, hogy a színpadon állhassanak, és szórakoztathassanak. Le a kalappal, mert ez a zenei alázat sok más olyan zenekarból hiányzik, akik sokkal híresebbek lettek, és ráadásul még fele ilyen jó zenét sem játszanak.
Mint már írtam, az estét a német Lion Twin zenekar nyitotta, akiket egy testvérpár hozott létre, alig másfél évvel ezelőtt. Őszintén megmondva, annyira nem kötöttek le. Ugyan baromi fogós kis riffekből építették fel a dalaikat, de az ének gyengesége miatt nem állt össze nagy egésszé. Liane Vollmer-Sturm énekesnőnek nincs rossz hangja, de az ennyire kemény heavy metálos hangzáshoz, amit a zenésztársak játszanak, nagyon gyenge. Lelkesek voltak, örültek, hogy itt lehettek, amit persze a közönség is meghálált, de azt a bizonyos pluszt, amitől esetleg az ember felfigyel egy előzenekarra, nem tudták megadni. Nem úgy, mint az utánuk következő Tri State Corner, akiknek ez annyira sikerült, hogyha legközelebb nálunk járnak, én biztos , hogy ott leszek velük.
Mint a nevükből is sejteni lehet, a csapat egy három országos kis egyesület. Egy-egy lengyel és német, illetve három görög zenész alkotja a csapatot, akiknek munkájában meg is érződik a görög fölény. Janni, aki a koncerten bouzouki játékával bűvölt el minket, adja meg azt az érzést, mintha kemény rock zenét hallgatnánk a korfui tengerparton, miközben Metaxát szürcsölünk és gyros-t eszünk. Nem mondanám, hogy a zenei koncepciójuk megváltja a világot, de ez a kis görög érzés 
annyi pluszt ad az egésznek, hogy még a karcosabb Rage hangzásra szomjazó fülek is elégedetten bólogattak már a második dalnál. Ezt az ötöst is a markáns keményebb riffek jellemzik, amire Lucky fülbemászó énektémái épülnek, megfűszerezve az egészet egy falat Görögországgal. Lucky egyébként nem csak énekelt, hanem néha-néha a perkái mellé is odaállt, ezzel is színesítve a show-t. A Free Prison és a Beside You című dalaik már annyira fülbemászóak, hogy azóta is vissza-visszakeveredik itthon a lejátszómba. Egyébként a teljes, idén megjelent Home című lemezük hibátlan. Nem csak koncerten élvezhető az, amit csinálnak. Azóta már a telefonomra is felkerül a legújabb anyag, és a legborúsabb napba is képes egy kis görög napfényt csempészni a csapat. Mindent elmond a banda teljesítményéről, hogy míg koncertjük előtt azért a közönség nagy része azért zúgolódott, hogy mért van két előzenekar, és mikor kezd már a Rage, hisz az eredeti kiírás szerint kilenckor kellett volna, míg a valóságban a Tri State Corner is épphogy csak elkezdte akkor, addig a koncert végén hatalmas vastaps kísérte a majdnem egy órás bulit adó csapatot. Míg tartott a színpadi átszerelés, és felkészülés az est főfellépőjére, kimentem egy kis levegőt szívni a hajó teraszára, és tényleg úgy éreztem picit, mintha a Duna vizén lágyan ringatózó A38 valahol az Égei-tengeren lenne épp. Bravó, fiúk, ez igazi mestermunka volt.
Már a tizedhez közeledett az óra kismutatója mikor felcsendült a Carved in Stone intrója, és az izgatott tömeg végre megkapta azt, amiért valójában jöttek. A zenekar egyébként a látványra is 
adott ezen az estén. Saját világítástechnikájukat hozták a hajóra, ami soha nem látott fényáradattal borította be a hajó gyomrát. André Hilgers dobos cucca pedig akkora volt, hogy éppen csak elfért a színpadon a magassága. Egy teljesen körbeállványozott monstrum, amekkorát én utoljára Dream Theater koncerten láttam. És akkor megjelent a színpadon a három zenész, és megkezdődött a két órás őrület. A közönség együtt lélegzett a zenekarral, olyan érzésem volt, hogy nincs is különbség a színpadon zenélő három ember és a velük szemben álló sokaság között. Mindenki olyan elánnal énekelte végig az összes dal összes sorát, mint maga Peavy Wagner. Lehet, hogy nem nagy a Rage hazai rajongótábora, de hogy sokkal lelkesebb és hűségesebb, mint mondjuk egy közismertebb zenekaré, az biztos. A Craved in Stone után a Sent by The Devil, majd a mára kihagyhatatlanná váló War of Worlds érkezett. Ez utóbbi olyan erővel mosott le minket a nézőtérről, hogy azóta is nehéz feleszmélni belőle.
Összesen három ember áll a színpadon, mégis úgy szól az egész, mintha legalább három gitáros lenne. Hogy miért? Egyszerű a képlet. Végy egy Victor Smolskit, és máris tied a világ legjobb gitár soundja. A fehérorosz származású gitármestert már nem is nevezném embernek. Lehet sokan vitatkozni fognak velem, de ki merem jelenteni, hogy ő a világ valaha élt legnagyobb riff mágusa. Tudom, hogy ott volt Dimebag, vagy lehetne említeni a Hanneman, King párost, esetleg Hetfieldéket, de számomra egyik sem ér fel azzal, amit Smolski művel a gitárjával. Elemi erővel játszik, riffeivel letépi az arcodról a bőrt, majd a húst, majd a koponyádon kenegeti szét a 
szemedet, végül, ha ezzel végezett, nyom egy olyan szólót, amitől a maradék agyad is felrobban. Teszi mindezt olyan lazasággal, alázattal, hogy nem tudsz máshogy rátekinteni, mint egy földönkívüli lényre, aki azért jött a földre, hogy megtanítson minket arra, hogyan lehet a gitár hangzás és a riffek közös erejét tömegpusztító fegyverként használni. Ha nem lenne elég Smolski mester játéka, akkor itt van még Peavy Wagener énekes és egyben basszusgitáros, aki azon kevés basszer közé tartozik, akik énekelnek, akiknél igenis nagy hangsúly van a hangszeres játékán is. A Rageben nagyon nagy szerepe van a gitár mellett a basszusgitár futamoknak is. Ettől kap az egész egy olyan brutálisan mély alapot, ami most is kidöntötte a hajó oldalát. Ott van még a már említett André Hilgers dobos, aki 2006 óta van a csapattal, és a viharosan távozó Mike Terrana helyére érkezett. Akkor azért voltak a rajongóknak kétségei, hogy azt az abszolút egyediséget, amit Terrana képviselt nem csak játékával, de kinézetével és showmanségével is, lehet-e pótolni? Nos, ha nem is teljesen, de lehetett. Hilgers is végigmosolyogta az egész bulit, folyamatosan kontaktban volt a közönséggel, de közel sem akkora bohóc, mint Terrana volt, viszont mérföldekkel jobb dobos. Majdnem két órát dobolt végig, és elhihetitek, nem könnyű témákat, de egyetlen egyszer sem csúszott el, vagy ütött félre, ami azért Terranánál néha-néha becsúszott. Mint már írtam összesen három zenész volt a színpadon, mégis mintha hatan-heten lettek volna, és ez az egyik nagy varázsa a Ragenek. A másik a remek hangulat, amit akármikor akárhol tudnak csinálni. Mindegy, hogy ötven embernek játszanak, vagy ötvenezernek, folyamatosan ég a tűz. Mit ég, egyenesen lángol. Ha elmész egy koncertre és azt érzed, hogy felforr benned az adrenalin, az jó. Az azt jelenti, hogy a zenekar, aki játszik, fel tud téged tüzelni annyira, hogy katarzis közeli élménybe kerülj. A Rage ehhez képest viszont az első akkorddal feljuttat a katartikus magasságokba, majd az utolsó utáni hangig ott is tart. Sőt, még tovább, akár órákkal, napokkal, hetekkel tovább. Még az sem tud senki gondolataiba negatív emlékeket csempészni, hogy azért voltak hibák ezen a bulin. Kezdjük azzal, hogy a War of Worldsig a hangosítás csak kereste magát. Nagyon kásás volt az egész, de szerencsére viszonylag hamar megtalálták a helyes hangzást, onnantól kezdve viszont hibátlanul dörgött az egész cucc. Az sem
elhanyagolható tény, hogy Peavy már öregszik, és ezt a hangjában is lehet hallani. Orgánuma most is fenomenális, és levesz vele a lábadról, de ha olyan dalok jönnek a repertoárba, mint az Invisible Horizons, vagy a Don’t Fear the Winter, akkor már érződik rajta, hogy a magasakat nem bírja annyira. De ezek olyan apró hibák a hangjába, amiket könnyen el tudunk fogadni, hiszen ezen kívül minden más hibátlan. Remekül kommunikál a közönséggel, nem csak ő, de Smolski is, érződik mindegyikükön, hogy élvezik azt, amit csinálnak és látszik, hogy ők is meg vannak hatva attól, hogy mennyire átszellemülten énekel velük végig a közönség. Ennek a teljes átszellemülésnek és meghatottságnak minden koncertjükön az abszolút tetőpontja a Higher Than The Sky nóta. Hosszú-hosszú percekig énekeltük a refrént, miközben Smolski , Peavy és Hilgers a Pink Floyd, Another Brick in the Wallját és a Survivor, Eye of The Tigerjét jammelte alánk. Majd miután ezek a dallamok is lecsengtek, a zenekar levonult, de alig egy pár pillanatra, hogy visszatérjen a ráadás blokkal, ami a Set This World on Fire dallal kezdődött. Ennek végeztével Smolski átment Dimebagbe és jött egy kis Walk a Panterától igaz, alig csak ízelítőnek, hogy belecsaphassanak a tervezett záró számba, a Soundchaserbe, ami talán a legenergikusabb Rage dal, amit az elmúlt harminc évben írtak. Ez az a dal, amiben a riffek aztán végleg széttépték a hajó falát, már ami addig még maradt belőle. Ha idáig még valaki kibírta volna egyben, most tuti darabokra robbant, ahogy bedörrent a gitár a színpadon. Leírhatatlanul sok az energia ebben a dalban, amit maximálisan átadott nekünk a trió a színpadról.
Nem véletlen írtam, hogy a Soundchaser volt a tervezett záró szám, ugyanis a földön heverő setlistben is ez volt feltüntetve utolsó dalnak, de mégsem volt vége a bulinak. Ugyan az erősítőket lekapcsolták, de a srácok fent maradtak, sőt csatlakozott még Lucky is a Tri State Cornerből és kaptunk egy ajándék négy dalos akusztikus blokkot. És miközben a technikusok már szedték szét az erősítőket, bontották le a dobot Hilgers körül, ők még mindig zenéltek. Zenéltek, mert élvezték, és noha régen túllépték már az ígért befejezést, még mindig a színpadon voltak. Az Into The Light, a Feel The Pain, a Turn The Pag és az Empty Hollow akusztikus előadása után azonban már tényleg véget ért. És ahogy a mesékben szokott lenni, minden csoda éjfélig tart, itt is ez történt. Amikor elindultam haza éjfélt mutatott az órám, de ellentétben az ilyenkor megszokottal, most nem tudtam bedugni a fülest és hallgatni valami mást. Nem ment, mert olyan élmény hatása alatt álltam, amire egyszerűen nem tudsz mást hallgatni. Akárkivel beszéltem, ugyanezen a véleményen volt, és minden ismerősömnek, aki ott volt a koncerten napokig nem állt másból a Facebook fala, mint Rage dalokból.
Lehetne sorolni, mi lenne, ha a Rage tényleg oda kerülne, ahová megérdemlik, mi lenne, ha a zenéjük végre eljutna minden rock szerető emberhez, de akármennyire is szállunk el a gondolatokkal, egyelőre még nem tartunk itt, és szerintem, ha harminc év alatt nem sikerült igazán kitörni a német undergroundból, most már nem is fog. De ettől még nem változik semmi. A Rage a valaha volt egyik legprofibb zenekar, a legjobb koncerthangzással, egy kiemelkedő képességű dobossal, egy abszolút világelit gitárossal, és egy emberrel, akinek az arca eggyé vált harminc év alatt a zenekarral. Peavy Wagner harminc éve ontja magából a haragot változatlan elszántsággal. Tizenöt éve a társa ebben Victor Smolski, és ez a trió is 8 éve már együtt zenél. Nem tudhatjuk, meddig lesz még Rage, de egy biztos: ha újra jönnek, én újra megyek és azután mindig, amikor csak hazánkba érkeznek. Mert ez az energia, ez a hangulat nagyon kevés bandánál van meg. Beszippant, felőröl, és végleg elnyel. És amikor vége, úgy jössz ki a koncertről, hogy lehetett akármennyire szar napod, lehet akármennyire is rossz az életed, mosolyogni fogsz. Hosszú-hosszú napokig csak mosolyogni, és nem gondolni másra.
A 2014-es évem eddigi toronymagasan legjobb koncertje volt, még egy Anathema lesz október 23-án, amit nagyon várok, de sanszos, hogy a „Best of The Year Concert” verseny aranyérmesét láthattam október elsején az A38on.
További képek:
Lion Twin
Tri State Corner
RAGE
