Elérkeztünk az idei Fezen utolsó napjához. A fellépők névsorát fürkészve én ezt tartottam a leggyengébb felhozatalnak. A Magna Cum Laude és a Quimby sosem tartozott kedvenc, de még csak a „meghallgatom néhányszor” zenekaraim közé, ugyanez vonatkozott a skót kamu-rum piálós skót Alestorm legénységére is. A P.Mobilért sem rajongok, szerencsére ők le is mondták a bulit, így a haverok között ment a találgatás, hogy a szervezők vajon hogyan/kivel oldják meg a pótlást. Reggelizés közben eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha mondjuk délben a szervezők bejelentenék, hogy sajnos a P.Mobil helyett más banda nem ért rá, így kénytelenek voltak helyettük a Megadeth csapatát elhívni. A hír hallatán vajon mennyien vették volna nyakukba az országot, hogy leérjenek Székesfehérvárra??? Sajnos Dave-ék nem jöttek, de én a Junkies-nak is örültem…
Előtte azonban az előző naphoz hasonlóan meg kellett küzdeni a kánikulával. Nem csak nekünk, hanem a somorjai Rómeó Vérzik zenekarnak is. Koppányékkal kapcsolatban nagyjából ugyanazt tudom leírni, mint tettem tegnap a Road beszámolónál, Mátéékhoz hasonlóan ők sem tudnak rossz bulit nyomni. Egyszerűen a vérükben izzik a rock ’n’ roll. 
Őszinte, és szerény arcok, a sztárallűrök legkisebb nyomai nélkül. Igazi, ösztön szülte mocskos rock ‘n’ roll a zenéjük, és ez az, amire igazán szüksége van a rajongóknak. Repertoárjuk főként a tavalyi aranylemezzé érett …a három című korong dalaira épült, de persze vegyítve az olyan mára már himnuszokká vált dalokkal, mint az Engedd belém, a Piros 19, vagy épp az ősrégi Kiskakas. Jól tolták na.
Koppányék tavasszal a Depresszió társaságában járták az országot, így nem lehetett meglepő számukra, hogy épp Halász Feriék váltották őket a színpadon. Szerencsére addigra a színpad kellően eltakarta a napot, így könnyebb volt rákészülni a pogóra. Mert Depi koncerten is van ám darálás rendesen. Feri bejelentette, hogy október 
elsején jelenik meg az új nagylemezük, amit hatalmas ováció fogadott. A zenekarral kapcsolatban még bennem él az, amikor szegények azzal küszködtek, hogy nem tudják magukról levetni a Tankcsapda-klón béklyót. Mára ennek már nyoma sincs,. Lemezeiken fokozatos fejlődés figyelhető és a sampler csatasorba állítása is előnyükre változik. Bulijuk alatt még nem is gondoltam arra, hogy az idei Fezenen ők lesznek az utolsó zenekar, akiket a nagyszínpadon látok.
Pedig így történt. Mint a bevezetőmben már említettem, a P.Mobil szinte az utolsó pillanatban mondta le a buliját, ezzel komoly feladat elé állították a szervezőket, hogy valakivel pótolják a bandát. Dél körül aztán a fesztivál honlapjára ki is került a hír, mi szerint az eredetileg a Media Mark Színpadon zenélő Péterfy Bori & A Love Band kerül a Mobil helyett a Kalinka Nagyszínpadra, míg helyettük a sátorban a Junkies ugrik be. Nem 
csodálom, hogy Szekeres Andrisék az utolsó pillanatban is bevállalták a bulit, végtére is így egy színpadon zenélhettek a Skid Row-val. Ezt Andris ki is emelte koncert közben. Állítása szerint 15 évesen a fél karját is odaadta volna azért, ha csak egy légtérben lehetett volna Skid Row tagjaival. Ezt pedig álmában sem gondolta, hogy egyszer még egy színpadon is lesz velük. Amúgy a koncert szokásos Junkies-buli volt, megfejelve a legalább két éve nem játszott csodálatos Alkohol nótával.
Mivel utánuk a skót Alestorm következet, akiket én abszolút nem szeretek, ráadásul a Junkies-zal egy időben zajló Nevergreen buliról is lemaradtam, így a zuhanyzó és a sátor felé indultam, hogy kicsit kirittyentsem magam kedvenc zenekarom tiszteletére. Naná, hogy az első Skid Row lemezt ábrázoló pólóm sem maradhatott ki a kellékek közül. Reggel még a fellépők névsorát fürkészve én a fesztivál utolsó napját tartottam a leggyengébb felhozatalnak. Még úgy is, hogy gyakorlatilag ma lépett fel az a zenekar, aki miatt az egész fesztivál lekötött, sőt, az egész zenei ízlésem kialakulásában 
mérhetetlen nagy szerepet töltött be a banda. Akkor mitől tartottam? Attól, amitől mindenki a fesztiválon. Nem volt olyan ember, aki ne azzal érvelt volna, hogy ez a Skid Row az egykori frontember, Sebastian Bach nélkül már nem ér semmit. Még én vállaltam magamra a prédikátorhoz hasonló szerepet, és nyugtattam mindenkit, hogy gyerekek, Johnny is már 18 éve tagja a bandának, az pedig nem lehet véletlen. Ha szar lenne, Dave „The Snake” Sabo és Rachel Bolan (aki nálam az abszolút favorit) már rég kihajította volna. Csak hát valljuk be, ők is akkora terhet hordoznak, mint a Europe a The Final Countdown dallal. Nekik Sebastian Bach jelenti ugyanazt, mint a Europe-nak a Final Countdown. Pedig Johnny Solinger mint említettem, már nagyon régen tagja a zenekarnak. Azért neki sem lehet könnyű így napról napra színpadra lépni, miközben sejti, a közönség nem őt akarná a mikrofon mögött látni. Viszont Johnny jött, látott, énekelt, és győzött. És nem csak engem győzött meg, hanem a szépszámú közönséget 
is. Tavalyi EP-jük Let’s Go dalához tökéletesen passzolt a Ramones legendás BlitzkriegBop dalából elvett „hey ho let’s go” rigmus, mely tökéletes intronak bizonyult. Aztán szinte pihenés nélkül arcunkba tolták a fél debütáló nagylemezt (Big Guns, Makin’ A Mess, Piece Of Me, 18 And Life). Az első sorban álltam, ahol persze kimondottan csajokkal kellett megküzdenem a helyért. Ennél a zene blokknál azonban muszáj volt a mellettem álló lánynak odasúgni, hogy ne haragudj, de orgazmusom van. Ő pedig visszasúgta: – Ne aggódj, nekem is! Ez azt hiszem, minden elárul arról milyen intenzitással nyomult a banda. Ezután már felváltva érkeztek a Johnny-s, Sebastian-os dalok, sőt még Rachel is elnyomta a Ramones-től a Psycho Therapy-t. Azt azonban legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy Solinger bevállalja a világ egyik legcsodálatosabb rockballadáját, azt a dalt, melyben elődje a csillagokat is leénekelte, ez pedig az 
In A Darkened Room. Egy olyan dalról van szó, amelyhez hasonlót előtte és azóta sem tudtak nagyon zenészek írni. Valahányszor hallgatom, mindig könny szökik a szemembe, a lúdbőr érzés pedig a dal teljes hossza alatt elkísér. És ez az érzés Solinger előadása alatt is elkísért. Már ekkor tudtam azt, hogy a Skid Row nem csak a múltból szeretne élni, és nem érdekli más őket, csak, hogy kurva jó zenét csináljanak. Volt itt aztán még I Remember You és egy hatalmas jammelés Racheltől és Davetől a Monkey Business alatt. Na meg zárásként az elmaradhatatlan Youth Gone Wild. Pár nap híján, a koncerten töltöttem be a 41. életévemet, azonban a zenekarnak köszönhetően a színpadot elválasztó korlátot, mint egy 18 éves ifjú hagytam el. Ha másfél órára is, de visszakaptam az ifjúságomat. Ezért pedig a banda mellett órási köszönetet mondok a Fezen szervezőinek, akik igenis hittek abban, hogy a Skid Row még most is az igazi énjén képes nyújtani, ezért mindent megtettek, hogy a zenekar fennállása során a magyar rajongóknak is megmutassa mi a Rock N’ Roll!
További képek a Fezen harmadik napjáról ITT!
A második nap koncertélményeit ITT, az első nap történései ITT, míg a nulladik nap eseményeiről ITT olvashattok!
