Legutóbbi műsorunkban már kiemelten foglalkoztunk a rockzene botrányhőseivel. Akkor Axl és társai, vagyis a GN’R szerepelt a programban. Ezúttal is egy botrányairól elhíresült banda lesz terítéken. Azonban ellentétben a „fegyveres rózsákkal”, akik leginkább a szex, pia, drogok vezérelte elv alapján pukkasztották a polgárokat, a W.A.S.P. tagjai, inkább a színpadi látványelemekkel borzolták a kedélyeket. No meg Blackie Lawless frontember konferálásaival. Szinte nem volt olyan közismert politikus, akit a csávó a dalok közötti szünetekben ne küldött volna el melegebb éghajlatra. Gyakorlatilag miattuk hozták létre a P.M.R.C. nevű országos szintű szervezetet, akik kifejezetten a rockzene cenzúrázására szakosodtak. A szervezet tagjai arra esküdtek, hogy a serdülőkorban lévő fiatalokat a rockcsapatok dalszövegei rossz irányba fordítják. Amelyik szövegbe csak lehetett, azonnal belekötöttek. Nem véletlenül mondják, hogy a W.A.S.P. ezzel a lázadó húzással többet ártott a műfajnak, mint használt. Blackie-t ez persze cseppet sem zavarta, sőt még inkább belehúzott.

Emberi koponyából művért ivott, nyers, véres húst dobált a közönség közé, apácákat feszített meg a színpadon (egyszer egy híres szenátor lányát is felkérte a szerepre, aki örömmel vállalta is, persze gondolhatjátok, hogy apuci erre mennyire bepöccent), provokatív politikai kirohanásaival pedig magára haragított az összes „nagykutyát”. Hiba lenne azonban ha csak negatívumokat dobálni a banda fejéhez. A színpadi látványok koronázatlan királyaiként ismert Kiss a 80-as évek elején válságba került. Olyannyira, hogy kínjukban a rájuk jellemző maszkokat is levették. Ez sem segített nekik. Ide sorolhatnánk azonban a horror műfaj zenei megtestesítőjeként elhíresült Alice Coopert, aki akkoriban csapnivaló lemezek tömkelegét jelentette meg. Nos a W.A.S.P. elindulásával és színpadi látványvilágával a Kiss és Alice Cooper új vérátömlesztést kapott. Az öreg rókák rájöttek, hogy nincs semmi veszve, egy frankó produkcióval újra vissza lehet kerülni a csúcsra. Ezek mellett személyes meggyőződésem, hogy ma Marilyn Manson sem létezne, ha nem lett volna a W.A.S.P. együttes. Manson apó tuti, hogy ötéves korában, csorgó nyállal rongyosra nézte a banda videokazettáit. Tehát Blackie Lawless és csapata a botrányok mellett óriási érdemeket is szerzett. A KlasszikuShockban nyugodt szívvel szerepelhetne a debütáló lemezük, mint akár a második The Love Command című korong is, amin olyan metal himnuszok találhatóak, mint a Wild Child vagy a Blind In Texas. Az igazi nagy áttörést azonban az Inside The Electric Circus hozta meg számukra. Mi most mégis a negyedik nagylemezt, a The Headless Children-t vesszük elő. Joggal tehetitek fel a „miért” kérdést. A válaszom egyszerű! Hosszú idő után Blackie rájött, hogy zenét kellene írnia, és nem pusztán külsőségekkel keresni a hírnevet. Szerintem a csókának itt nőtt be a feje lágya. Az eddigi szövegeikben csak a zűrős éjszakák eseményeit boncolgatta, ezúttal már komoly témákkal foglalkozó dalszövegek pattantak ki a kobakjából. A fantasztikus szövegekhez pedig zseniális dallamokat írtak. Zeneileg az addigi legkiforrottabb produkciójukat készítették el. Ebben nagy segítséget nyújtott a Uriah Heep legendás billentyűsének, Ken Hensley-nek a csatasorba állítása. A veterán muzsikus leporolta jó öreg Hammondját, és kemény szőnyeget rakott a dalok alá. Sokan a billentyű hallatán megijednek, hogy nyál a muzsika meg minden, de higgyétek el, a hangzás kellőképen durva lett, a gitárok szinte fejszeként sújtanak le ránk. Szerdán 17 órától Ti is győződjetek meg erről a KlasszikuShock soron következő műsorában.