A Testament, Annihilator, Death Angel hármas, már előjáróban sejtetni engedte, hogy az év egyik legkülönlegesebb buliját kapjuk. Nemcsak három kiváló, világszerte elismert zenekar látogatott egyszerre a Barba Negrába, de a thrash metál műfaj olyan triója is egyben, akik jelenleg talán a leghitelesebben tolják ezt az irányzatot, és akik élőben a legjobb produkciókat nyújtják. Így hatalmas izgalommal vártam az estét, de szerintem nyugodtan állíthatom ezt minden ott lévő nevében. Nem meglepő módon a Barba Negrába jóval a koncert előtt már elfogytak a belépők, és szinte a kapunyitástól kezdve mozdulni sem lehetett bent.
Az este a pontos kezdések jegyében telt. A meghirdetett félnyolcas időpontban percre pontosan felcsendült a bulit nyitó Death Angel intrója, hogy kezdetét vehesse a több mint négy órás thrash metál orgia. A filippínó gyökerekkel rendelkező bay area beli ötös fogat, tavaly megjelent és nálunk is az év egyik legjobb lemezeként aposztrofált The Evil Divided bemutató kőrútjával érkezett hozzánk. Persze egy ilyen erős line up mellett nem jutott sok idő a csapatnak, így egy szűk, hét dalos produkcióval rukkoltak elő, amiben két dalt kaptunk a legújabb korongról. A Death Angel-t azért is vártam nagyon, mert Mark Osegueda énekes kuriózum a thrash szakmában. Nem megbántva a többi banda frontemberét, de messze nincs senki aki ilyen hangi adottságokkal rendelkezik. Pont az említett új lemez kapcsán írtam az akkor album kritikában, hogy néhol Ronnie James Dio-t idézi hangjával, ami előtt csak a kalapunkat tudjuk lengetni. Most sem lehetett rá panasz, főleg miután a hangosítás is többé-kevésbé helyre jött. Már itt érezni lehetett, hogy nem egy egyszerű buli lesz ez. A közönség szinte azonnal extázisba került, és felvette a mindent leszaggató riffek ritmusát. Az örök klasszikus Ultra-Violence alatt aztán végleg elszabadult a pokol. Sorban kerültek fel a rajongók a közönség tetejére. A biztonsági szolgálat nem győzte lekapkodni a body-surfölőket a tömegről. Én magam sem tudtam, hogy az őrülten bulizó tömeget nézzem, vagy a színpadon vadul headbangelő és mindig vigyorgó zenészeket, akik csak úgy ontották magukból a dallamos, riff-központú thrash zenét. Hatalmas tisztelet jár a Death Angel csapatának, akik a szűk és erőltetett időbeosztás ellenére sem mentek el szó nélkül a nap lesújtó híre mellett, miszerint az Ac/Dc alapító gitárosa, és fő dalszerzője Malcolm Young elhunyt. Osegueda és csapata, fejhajtás gyanánt eljátszotta az ausztrál mesterek Dog Eat Dog című klasszikusát, amit a közönség az este talán leghangosabb tapsával és ovációjával fogadott, ezzel is adózva a rock történelem egyik legnagyobb riff mágusának elméke előtt. Megható pillanat volt. A The Moth névre hallgató új albumos tétellel ezután el is köszönt a kaliforniai csapat, akik becsülettel leszedték az arcunkat, és bizonyították miért is van helyük a legjobbak között a thrash műfajában.
Az átszerelés perceiben a szervező Hammer Contserts-é volt a főszerep, illetve az idén harminc éves Hammer World magazin két főszerkesztőjévé Cselőtei és Lénárd Lacié, akik megköszönvén, hogy ennyi ideje töretlenül támogatják őket a magyar rock zene rajongók, kisorsoltak harminc-harminc előfizetés és polót, illetve egy szerencsés nyertes egy új autóval is gazdagodott. Még legalább harminc évet kívánunk nektek srácok!
Háromnegyed kilenc előtt öt perccel a kanadai Annihilator suhant be a színpadra. A Jeff Waters vezette zenekar mindig is egy különc pontja volt a thrash metál világának. Sokkal színesebben, sokkal technikásabban, sokkal progresszívebben közelítették meg ezt a vonalat, ezáltal nagyon egyedi dalokat és albumokat hoztak létre. Megszoktuk már az elmúlt évtizedekben, hogy a Metallica, Slayer, Megadeth triumvirátus folyik a csapokból, ha arról beszélünk, hogy thrash, pedig azért nem csak ők léteznek. Megint csak szubjektív vélemény, de szerintem Jeff Waters egy varázsló. Mert megszámolni sem lehet, hogy hány zenész fordult már meg a bandában, volt olyan, hogy kábé magát is kirúgta, de az Annihilator még mindig létezik és alkot. Nem is akárhogy. Ez pedig annak bizonyítéka, hogy Jeff különleges. Különleges, mert a műfaj egyik legtechnikásabb gitárosa, és különleges, mert a dalszerzési kvalitásai párját ritkítóak. Nincs még egy zenekar a thrash színtéren, ahol ennyire egyközpontúan működnek a dolgok. Minden dalt, dallamot, témát, szöveget egy ember alkot immáron 30 éve. De úgy nagy átlagban sincs sok ilyen banda. ( Talán még a W.A.S.P.-ot említeném meg.)
Jeff Waters egy professzor, egy varázsló – és ugyanakkor egy végtelenül szimpatikus, kedves ember, aki nem csak kijön, letolja a bulit, majd felmarkolva a gázsit bevágódik a meleg buszba és utazik tovább. Leáll, kommunikál a közönséggel, show-t csinál, és látszik, nem muszájból teszi, hanem azért, mert élvezi. Szerintem a komplett első sor kapott tőle pacsit a koncerten, miközben egy-egy dal alatt végig ki-kikacsintgatott a rajongóira. Továbbá az sem elhanyagolható tény, hogy noha annyi tagja volt már a zenekarnak, hogy abból 20 másikat lehetett volna alakítani, mindig minőségi társak vették körül a mestert. Most is három fiatal, de rendkívül tehetséges zenész sorakozott fel Jeff körül.
Ezzel a profizmussal és melegséggel meg szinte lehetetlen hibázni. Az új album dalai éppúgy karcoltak élőben mint a régi klasszikusok. A Set The World On Fire, az Alison Hell, vagy a Welcome To Your Death úgy tépte le az arcunkról a bőrt ahogy az kell.
Lehet azt mondani, hogy az Annihilatorból hiányzik egy igazi énekes, hogy Dave Padden távozása óta az ének nem az igazi, hiszen Jeff akármennyire is jó gitáros, a torka nem olyan különleges, pedig egy-két dal megkívánná, de ez akkor is egy hibátlan buli volt, ugyanúgy ahogy a két évvel ezelőtti A38-as is. Amíg Jeff Waters itt van, az Annihilator él, függetlenül attól van e énekes a zenekarban vagy nincs.
Este tízkor gördült fel a függöny, és lépett színpadra a headlinerként meghirdetett Testament. De nyugodtan maradhatunk abban, hogy ezen az estén nem volt ilyen. Minden fellépő egyformán vitte ezt a címet, különbség csak a produkciójuk hosszában volt. A Testament nálam jelenleg a legpontosabban, legenergikusabban működő thrash-gépezet a szakmában, akiknek sem rajongóként sem zenészfüllel hallgatva nem lehet hibát találni a produkciójukban. Egyszerűen minden poszton hibátlan az amit, és ahogyan csinálnak. Chuck Billy frontember maga az ősmetál. Az indián gyökerekkel rendelkező énekes, noha sosem fog Ki Mit Tudot nyerni ének hangjával, de rekedtes orgánuma, a hozzá társuló hörgős technikával minden szkeptikus metálrajongó hallójáratában emlékezetes orgiát fog okozni. A ritmusszekcióban Steve DiGiorgio basszer olyan technikával ujjazza azt a gitárt, hogy minden nő sikítva rándult meg a hallatán. Gene Hoglan a dob monstrum felett amit kb. három méter magasra eszkábáltak össze a színpadra, pedig úgy ütött mintha ezen múlna az élete. Egy gép az az ember, és emellett az atomórát hozzálehetne igazítani. Olyan eleganciával és lazasággal hozza a témáit, mintha csak Halász Judit gyerekműsorában ütné az alapot a Micimackóhoz, pedig a műfaj egyik legjobban megkomponált és összetettebb dalait játssza. Gitárokon pedig a Peterson-Skolnick páros most sem hagyott kétséget a felől, hogy a világ valaha volt legjobb riff párosa.
És ezt abszolút komolyan gondolom. Van bennük egy pici plusz ami kiemeli őket a többi zenekar riff mesterei közül. Ez pedig az totálisan ellentétes zenei érzék amivel a dalaikat írják. Eric Peterson a metál, ő felel azért, hogy ami megszólal az karcos legyen, szaggatott és ütemesen tépje ketté a gerincünk ha megmozdulunk rá. Alex Skolnick ezzel ellentétben egy tanult jazz gitáros, aki ebbe az egészen vad thrash őrületbe csempész egy kis lazaságot, egy kis klasszikus rock n roll érzést némi művészi technikával fűszerezve. A két elem pedig olyan tökéletesen passzol egymáshoz mintha ez lenne a világ legevidensebb párosa. Ahogy a végletekig felépített, konzervatóriumi vizsgazenélésen is aranyérmes dallamok belefonódnak a brutális, tempós zúzásba, az maga a tökély. Ennél nincs jobb a szakmában.
Az új dalok élőben még jobban ütnek, pedig lemezen is igen erősek voltak, a régi slágerekről meg nincs is mit írni. Aki volt már Testament koncerten az tudja, hogy egy Into The Pit, Over The Wall vagy Practice What You Preach mekkorát is tud szólni. Head Bang, Circle Pit, Body Surf, volt itt minden ami nem hiányozhat egy ízig-vérig metál koncertről. Talán az egyetlen negatívum, hogy kicsit soknak éreztem, hogy minden hangszeres kapott egy kis szóló részt. Felesleges leülés volt a végig pörgő buli alatt.
Mindhárom zenekar kitett magáért. Voltak ugyan hangosítási problémák, de ezt leszámítva, egy olyan estének voltunk szem és fültanúi, amit bűn lett volna kihagyni. Három, a thrash műfajban kiemelkedő zenekar akkora riff orgiát szabadított ránk, hogy még most is meg-megmozdul a nyakam ha rá gondolok. Hatalmas pacsi a szervezőknek, hogy egy ilyen line-upot lerántottak hozzánk, eltudnánk még több ilyet viselni asszem. Abszolút az év bulija volt ez nálam. Thrash till death!
További képek IDE KATTINTVA!
Fotók és beszámoló: Kieron
