Mikor megtudtam, hogy az először megrendezésre kerülő Rock Beach fesztivál egyik fő attrakciója az idén 25 éves Paradise Lost lesz, tudtam, hogy nincs mese ott a helyem. Igazság szerint egy kicsit féltem azért a koncerttől, mert az a zene, az az életérzés, amit ők képviselnek, amit ők nyújtanak, számomra csak akkor jön ki igazán, ha egy ütött-kopott klub falai között hallhatom(szerencsére most itt nem ez történt). Maradjunk annyiban a Dark-Goth zenét nem arra tervezték, hogy közel negyven fokban papucsos-fürdőruhás embereknek játsszák. Ezekkel a gondolatokkal érkeztem meg a fesztivál helyszínére, ahol egy bő félórás várakozás után azért csak sikerült megkapni az akkreditációmat, és bejutni.
Mikor végre mindent elintéztem, és elindulhattam felderíteni a fesztivált területét, megfigyelni milyen ismerős arcok vannak jelen, egy újabb baljós gondolat férkőzött bele a fejembe. Nem láttam sehol PL-es pólóban rohangáló embereket. Akármerre néztem Junkies, Depresszió, Ossian (pedig ők fel sem léptek) felsőkkel találtam magam szemben. Aggódtam, hogy nehogy ugyanaz legyen, mint a 2010-es Fezenen, ahol tizenéves Ossian fanok kiabálták az elsősorban Dream Theater koncerten, hogy szeretünk Endre. Hála az égnek itt ez nem következett be. Mikor Halász Feriék letudták, az egyébként jó hangulatú koncertjüket, valahonnan előkerültek az igazi fanok, és egy csapásra megtöltötték a nagyszínpad előtti helyet.
Fél tizenegy után pár perccel, elsötétült a színpad, és vele együtt valami vészjósló, nehéz hangulat ült meg a levegőben. A Paradise Lost nem csak egy zenekar, akik kimennek és előadják a dalaikat, ők ennél sokkal, de sokkal többet képviselnek. Aki volt már koncertjükön, vagy rendszeresen hallgatja őket otthon, az tudja miről beszélek. Mindenkire más hatással van a zenéjük, de egyvalami közös. Tök mindegy koncert előtt milyen hangulatban voltál, a buli végére (akármennyire is jól érezted magad) belül támad valami sötétség, valami megmagyarázhatatlan űr, ami szabályosan felemészt. Most is ugyanez történt, valami csodálatos, de fájó élménnyel lettem gazdagabb. Mikor kikeveredtem a fotósárokból, nem találtam meg azokat, akikkel jöttem, így egyedül kezdtem nézni a koncertet. PL koncert egyedül, az nagyon veszélyes párosítás, ha nincs valaki, akivel közben tudsz kommunikálni, akire tudsz közben figyelni, akkor az alapból is jelentkező hatások megsokszorozódnak. Szerencsére még sem maradtam egyedül és végül Máté Évivel (Cherry Bomb) néztük végig a koncertet. (köszi, így legalább maradt lelkierőm megírni ezt a cikket :))
A koncert egyébként a vártnál sokkal jobb volt, és ez nagyban köszönhető Nick Holmes énekesnek, aki a megszokottól eltérően, igazi frontemberként viselkedett, kommunikált a közönséggel, sőt még viccelődni is támadt ideje. Vagy megviselte őt is a meleg, esetleg meg ártott neki a Szalon sör, (ahogy ő ejtettel Szálon), amit ő jobbnak aposztrofált mint az angol sörök, de lehet, hogy túl sok szúnyogot és muslincát nyelt le éneklés közben. Akármi is volt az ok, egy olyan Nicket láthattunk a színpadon, akire eddig nem nagyon volt példa.
Persze, nem létezhet Paradise Lost koncert egy jó Gerg Mackintosh nélkül, és ahogy mindig most is ő volt a zenekar sötét foltja (persze jó értelemben). Greg a PL motorja, fő dalszerzője és nélküle tuti nem tartana ott a banda ahol most. Ahogy tanult kollégám fogalmazott, gitár játéka, hangzásvilága, megjelenése miatt Ő a depresszió és a letargia fogalmának etalonja. Ő egy tragikus gitárhős, mert sokkal alulértékeltebb helyet tölt be a köztudatban, mint amit ténylegesen megérdemelne.
Ezen az estén minden egyben volt a zenekarnál. Sokszor volt olyan az utóbbi években, hogy már nem tették magukat oda színpadon, ahogy régen, de szerencsére itt most ilyenre nem lehetett panaszunk.
Az egyetlen dolog, ami hagyott némi kívánni valót maga után az a hangosítás. Aaron Aedy gitárjából, például a koncert fele alatt semmit nem lehetett hallani, de Greg héthúrosa sem úgy szólt, ahogy annak igazából kéne. Ennek ellenére, nagyon jó műsort kaptunk. A nagy klasszikusok, (Erased, Say Just Words, Forever Failure) mellett, olyan ritkábban játszott nóták is megszólaltak, mint a Soul Courageus, vagy a Praise Lamented Shade. Természetesen a buli gerincét a tavaly megjelent Tragic Idol dalai képezték, amik hála az égnek, megint a Draconian Times világát idézik meg hangzásvilágban. Számomra az est fénypontja a One Second és a Pity The Sadness dalai voltak. Előbbi egy olyan paradoxont hordoz magában, amit soha nem fogok tudni megérteni. Hallgatva a dalt, eltölt a szomorúság és a bánat, hogy mit keresek én itt, mi értelme van mindennek, ami velem történik, és még is vidám leszel az egésztől, de fogalmam sincs miért. Röviden ez a dal egy csoda. A Pity The Sadness meg egy mocskos nagy zúzda, amit teli torokból üvöltve, segít abban, hogy ne foglalkozzak azokkal, akik minden ember életében ott vannak, akik csak azért vannak, hogy ellened áskálódjanak. Próbáljátok ki, tényleg segít.
Az elveszett paradicsom, negyed évszázada, ül a sötétség zenéjének trónján, és nem tudom elképzelni, hogy valaha is letaszítsa őket onnan valaki. Megteremtettek egy olyan hangzást a metál zene világában, ami egyedivé teszi őket, és amiért ennyi idő elteltével sem tudjuk megunni zenéjüket.
Köszönöm a Rock Beach szervezőinek, hogy elhozták őket nekünk, mert fantasztikus élmény volt ismét, és persze köszönjük nektek Nick, Greg, Aaron, Stephen, és Adrian, hogy azok vagytok akik, mert nélkületek nem lenne teljes a rock és metál élet. Kívánunk nektek még legalább további 25 évet.
További képek: https://www.facebook.com/media/set/?set=a.594199800637625.1073741828.104378096286467&;type=3
