A Hevein szóban forgó Sound Over Matter című mai napon megjelent albuma egyben a finn banda bemutatkozó nagylemeze is. Ez még magában nem is számítana annyira furcsának, de ha hozzáteszem, hogy a csapat idestova 13 éve funkcionál, akkor joggal tehetnénk fel a kérdést, hogy mi a fészkes fittyfenével mulatták eddig az időt? Persze jöhetnénk a jól elcsépelt klisével, hogy „jó munkához idő kell”, de többszöri korong-átrágás után ez a kijelentés túl erős lenne az albumon rejlő 10 számmal szemben. Nézzünk tehát egy kicsit a dolgok mögé…
A Heveint 1992 -ben Helsinkiben alapította Leif Hedström gitáros és a dobos Alpo Oksaharju. A basszusgitáros, és a nem éppen metal színtérről érkezett Aino Piipari hegedűs 1998-ban csatlakozott hozzájuk. Bár megpróbáltak énekest találni, a jelentkezők közül egy sem illett a zenészek elképzeléséhez, ezért aztán 99-ben kiadtak egy instrumentális demot, hogy ennek segítségével megfelelő énekest találjanak. A második demo Reverence címmel 2001-ben készült el, melyen Leif énekelt. Mielőtt azonban a harmadik demo is elkészült volna, kapcsolatba kerültek Dimitri Paile énekessel, és a volt Apocalyptica csellistával, Max Lilja-val. A csello aztán meghozta azt a kellő mélységet a zenének, ami véglegessé alakította az elképzelt irányvonalat. Mikor is Max teljes értékű taggá vált, Dimitri érezte, hogy az éneklés nem igazán neki való dolog. A negyedik demo aztán már a Godsplague énekes Nico Hartonen-nel jött ki., ám Nico csak kisegített ezen a poszton. 2003 októberében végre sikerült egy megfelelő pacsirtát találni a bandának Juha Immonen személyében, őt az éneklésben Leif segíti ki.
Max Lilja jellegzetes csellójátéka miatt nagyon is érezni az Apocalyptica hatását, sokak számára érdekessé teheti a Heveint. A lemezt indító Break Out The Hammers után azt hittem, hogy egy újabb, eddig ismeretlen Apocalyptica kislemezt hallok, méghozzá a csellómetallisták keményebb, már-már death oldalát kidomborítva. Leif Hedström kissé pőre, nyers, mégsem teljesen természetes hangzású riffjei sokszor nagyon hasonlóak ahhoz, ahogy Max eredeti bandája reszel. A tipikusan skandináv dallamok aztán olyan bandákat is eszembe juttattak, mint az Evergrey, illetve azon extrém csapatokat, ahol az énekes hörgős verzére dallamos refréneket helyez. A zene egyébként tényleg kettős: a durvább részek már túlmutatnak a power metalon is, a lágyabbak pedig, melyek alapjait a húros hangszerek szolgáltatják, az Apocalyptica lírák hangulatát és dallamait juttatják eszünkbe. Juha Immonen hörgés-szerű vokalizálást és tipikus finnes dallamokat hoz, Aino Piipari hegedűsjátéka pedig a komolyzenei, monumentálisabb vagy szomorúbb oldalt erősíti. Egy számot emelnék ki az albumról a Last Drop Of Innocence-t, mely egyben a klipnóta is lett, s komplexitásában remekül mutatja a banda értékeit. A lassú, feszültséggel telt kezdésből egy power lírai bontakozik ki, hogy aztán egy, Peer Gynt: a manók tánca- szerű komolyzenei betét durvulata kényszerítsen headbang-re.
Összeségében én megvárnám a következő albumot, azon majd kiderül, van-e saját arca a bandának, vagy csak innen-onnan összelapátolt- összekalapált, hosszú távon túl zaklatott témahalmokra futja tőlük. Ettől függetlenül Apocalyptica, Evergrey hívőknek kifejezetten ajánlott lemez.
