Furcsa párosítással kezdeném ezt az írást, hiszen elég ritka, hogy lemezkritikák szerzői könyvekkel hoznak párhuzamba egyes dalokat, lemezeket. Most mégis ezt teszem, hiszem az elmúlt fél év alatt három Passuth könyvet habzsoltam fel a magyar középkori történelemről. Egyébként nagyon ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik a történelem iránt, ilyen hiteles és minden apró részletet leíró, bemutató történeteket ritkán olvas mostanában az ember. (Tört Királytükör, Nápolyi Johanna, Hétszer vágott mező). Azért hoztam ennek az írásnak az elejére ezeket a könyvajánlókat, mert a Blackmore’s Night zenéje ezekbe az időkbe repít minket vissza. Ritchie Blackmore-ról szerintem a rock történelem már több lexikont megtöltött, így nem is térek ki arra, hogy kit is tisztelhetünk benne. Feleségéről (Candice Night) azonban talán kevesebb info jutott el a nagyközönséghez, így most pár sorban összefoglalom mit érdemes róla tudni:

bn01

Candice szülei elbeszéléseiből tudja, hogy már 6 hónaposan dalokat énekelt, majd 4 évesen már professzionális zenész karrierje elkezdődött azzal, hogy beíratták a Masque Little Theatre Group színjátszó csoportba, ahol többek között Tom Sawyer és Mary Poppins darabokat adtak elő. Tinédzser korban zongorázni tanult, ezzel párhuzamosan táncolt és tornázott. 12 éves volt, amikor modell (!) karrierje kezdődött az éneklés mellett, és ezt a 20-as éveiig folytatta, melynek során megismerte a média minden jó és rossz bugyrait, azonban úgy érezte, hogy abban nem merül ki kreativitása, hogy a fényképezőgépek előtt pózol. Egy versekkel foglalkozó folyóiratban jelentek meg írásai, melyekben ki tudta fejezni érzelmeit, filozófiáját, az életről alkotott felfogását. 18 éves korában benne is felmerült a nagy kérdés: „Mi legyek most, hogy már nagy lettem?” Abban biztos volt, hogy a zene körül szeretné karrierjét tovább építeni. Gondolkodott zenei producer szakmában, vagy egy stúdióban munkát vállalni, lemezkiadónál, vagy egy zenei rádiónál esetleg. Végül egy new yorki helyi rockzenei rádióhoz ment szakmai gyakorlatra. Másfél évet töltött itt el és érdekes módon nem a stúdióban, hanem egy focipályán találkozott a Deep Purple zenekarral és Ritchie Blackmore-al. A Deep Purple-nek (Battle Rages On Tour 1993) és a Rainbow-nak (Stranger In Us All – több dal társszerzője!, 95-96 ban Rainbow-al világkörüli turné) háttér vokálozott kezdetekben, majd 1997-től dalokat kezdett írni az első Blackmore’s Night albumra.   Ezek a dalok visszavezették a reneszánsz korba, ahol a romantika és a lovagiasság határozta meg a mindennapi életet. Pár év múlva beszerzett pár korabeli hangszert és megtanult játszani ezeken, amik a dalok szerves részeit, alapjait képezték.

 

1997-ben jelent meg az első albumuk, azóta folyamatosan és egyenletesen magas színvonalon készítik lemezeiket, immár a tizenegyediket a sorban. Nincs nagy csoda ezen az albumon sem, aki eddig nem szerette ezt a stílust, a reneszánsz korszaknak a 20-21. századai reinkarnációját annak ez a lemez sem fog semmit jelenteni. A korabeli hangszerek (mandolin, tekerőlant, domra) arzenálját modernkori hangszerekkel kiegészítve (elektromos gitár, bass gitár, dobok) egy rendkívül érdekes elegyet hallhatunk. Három alapvető, és egyben meghatározó eleme van ennek a zenének: Blackmore zeneszerzői vénája és zenészi képességei, Candice hangja és a reneszánsz körítés. Akármelyik kimaradna ebből a felsorolásból az egész mű romokba dőlne össze azonnal, így viszont a modernkori lovagok és hercegnők társzekéren gördülnek végig a XIV. – XVI. századokon, megelevenítve a kort és képzeletünk elé varázsolva a nagy lakomákat, a romantikus ködfüggönybe burkolózott kastélyokat, titkos kertek mélyén adott szerelmes találkákat és persze a férfias lovagi tornákat. Candice bársonyos, rendkívül kellemes orgánuma magával rántja az embert azonnal. Manapság szinte csak gótikus vagy klasszikus metal zenekarokban találkozni énekesnőkkel, akik megpróbálják a csillagot is leénekelni az égről és operai magasságokban járnak sokszor nyaki ütőereket nem kímélve. Candice lazán, kedvesen, romantikus adja elő saját szerzeményeit minden különösebb rock attitűd nélkül. A dalok hangszerelése külön figyelmet érdemel, hiszen végre kellemes perceket hozhatnak nekünk, a műfajban megszokott torzított effektezett villanygitárok után.

Amit szintén szeretnék még kiemelni a zenekarral kapcsolatban, hogy minden botránytól, bulvártól mentesen szépen élnek és zenélnek. Nem hangos tőlük a rock sajtó, szinte csak akkor hallunk felőlük, amikor új albumuk jelenik meg, vagy esetleg hazánkban járnak egy remek koncert erejéig. (volt már rá példa). Ez a zene, ez a hozzáállás talán már a 40 évük felé közeledőknek ad hatalmas értéket, és nem a lázadó fiataloknak. Egyedül az vigasztal, hogy ők is majd elérik ezt a kort és nagyon bízom benne, hogy a Blackmore’s Night akkor is létezni fog és nekik is hatalmas értéket tud adni zenei és lélektani szempontból. Ezeken a dalokon el lehet gondolkodni, mélázni, akár relaxálni is. Igazi kikapcsolódást és felüdülést nyújtanak a mozgalmas, zajos mindennapi bulvár ocsmányság tengerében. Középkorosztályú rockereknek mindenképpen nagyon ajánlom, fiataloknak pedig azért, mert érdemes idejében elkezdeni barátkozni a gondolattal,  – hogy ma még hihetetlennek is tűnik -, de rájuk is „ezek a dalok várnak” 20 év múlva!

[10/10]

Track lista:

1. Highland
2. Vagabond
3. Journeyman (Vandraren) (Nordman cover)
4. Believe In Me
5. Sake Of The Song
6. Song And Dance
7. Celluloid Heroes
8. Keeper Of The Flame
9. Night At Eggersberg
10. Strawberry Girl
11. All The Fun Of The Fayre
12. Darkness
13. Dance Of The Darkness
14. Health To The Company (Ír ballada)
15. Barbara Allen

Közreműködő zenészek:

Ritchie Blackmore – gitár, mandolin, domra, hurdy gurdy
Candice Night – vének, chanter, cornamuse, shawm, rauschpfeife, tambourine
Bard David of Larchmont – billentyűs hangszerek
Squire Malcolm of Lumley (Malcolm Dick) – dob
Gypsy Rose (Elizabeth Cary) – hegedű
Earl Grey of Chamay (Mike Clemente) – basszusgitár, mandolin és gitár