Amire öt éve vártam, megtörtént: Ózék befejezték a Gaia-sztorit, amivel lényegében az új évezred nagy részében foglalkoztak. A monumentális, háromrészes koncepció első fele még 2003-ban látott napvilágot, épphogy szimpla albumként (Txusék akkor még nem akartak dupla CD-t, két nótát le is hagytak a végleges verzióról), ám a Gaia II: La Voz Dormida két évvel később már két diszken terpeszkedett el, mint ahogy a trilógia befejező része, az Atlantia is hasonló terjedelmű. Mägóék mindig is szerették a koncepciózus dolgokat, ékes példa lehet erre a Gaián kívül a ’97-es rockopera Jesús de Chamberí (a történet lényege a címből kitalálható), az egy évvel későbbi La Leyenda de la Mancha (Don Quijotés sztorival), valamint a 2000-ben megjelent, ugyancsak kétlemezes Finisterra. Ezután ugrottak bele a spanyolok a Gaia-dologba, és azt kell mondjam, jól tették.
A fenomenális Gaia II után (ennek kritikáját is megtalálod a Rocközönön) kicsit megpihentek Txusék, aztán megcsinálták a La Ciudad de los Árboles albumot (A fák városa), amivel, hogy őszinte legyek, szorosabb barátságot nem kötöttem; egyébként egy rockosabb, egyszerűbbre vett album volt, kicsit háttérbe szorítva a kettes Gaia monumentalitását. A turnét aztán dokumentálták is, ez egy koncert CD/DVD csomagban látott napvilágot, melyet hazai pályán, a Barakaldóban vettek fel, és jórészt a Gaia II-re helyezi a hangsúlyt. Történhet ez úgy, hogy mind a hang-, mind a videóanyagot súlyosan editálták, a valóságban 26 szám hangzott el a koncerten, minden korszakból szemezgetve (a lemezekre kb 15 dal került fel). Mindezek dacára nálam az utóbbi évek legjobb koncertlemeze lett, teátrálisan, már-már színházi jelleggel adva elő a nótákat. A turné zárásakor a csapat stúdióba vonult, és már akkor lehetett tudni, hogy nem várnak tovább az Atlantiával. Még csak 2009-et írtunk, de én már a körmöm majd lerágtam.
Mint már említettem, a 16 számos album két CD-n terpeszkedik (és, hogy tartani tudják a megjelenést, még így is lehagytak három dalt!).A dobos Txus pályájuk fénypontjának nevezi ezt a lemezt, és valóban, a hangzás minden eddiginél monumentálisabb, nagyobb teret kaptak a kórusok, ugyanakkor sötétebb is bárminél, ami eddig a kezük alól kikerült. A zene ugyanakkor úgy lett hihetetlenül eklektikusabb, hogy mindemellett összetéveszthetetlenül Mägo maradt az egész.
A kettes Gaia kicsit Gyűrűk urás nagyzenekari intrója után meglepő ez a rockos nyitány (El Latido de Gaia; Gaia szívverése), ami, hogy őszinte legyek, a lemez leggyengébb pontja; de még mielőtt elkezdtem volna csalódni bennük, jött a Dies Irae, és meggyőzött. Bár nem robban be azonnal, a latin kórus után elszabadul a pokol; egyszerre neoklasszikus heavy metal, folk, szimfo és prog – mesterien persze, ahogy csak ők tudják. José Andrea énekes ismét parádézik, de hát mikor nem? Még mindig a metal-világ egyik legjobb torka!
A Für Immer indításától nekem a Rammstein ugrott be, de pofátlanul nyúlva (ejnye, gyerekek…), a Vodka’n’Roll meg már címében is olyan, hogy akár a Korpiklaani is elkövethette volna, és kezdésnél, jé, tényleg, mintha ők lennének azok, sőt, a nóta egyes részei a Wooden Pints-szel mutatnak érdekes rokonságot. A zenekartól elsőre furcsán ható témák viszont már második-harmadik hallgatásra belesimulnak az összképbe, és megkedveltetik magukat a hallgatóval, köszönhető ez elsősorban annak, hogy a srácok nem tudnak kibújni a bőrükből. Hihetetlenül együtt van ez a gárda, minden egyes daluknak saját, “Mägós” jellegzetességei vannak.
Nem szeretnék nótákon végigmenni, csak pár kivételt hadd tegyek: az El Violín del Diablo (Az ördög hegedűje) a 2008-ban belépett Patrícia Tapía jutalomjátéka; megtalálták a Josét tökéletesen kiegészítő női hangot, iszonyat hangi adottságokkal bír a kisasszony, hol angyalka, hol karcos – én speciel beleszerettem a hangjába. A La Soga del Muerto (A halott kötele) egy egészen elképesztő darab; mintha egy kocsmadal és egy musical keveréke lenne, néhol egészen beteg, de szerintem nagyon hatásos. A záró Atlantia zsenialitásának érzékeltetésére pedig ugyanúgy kevés a szó, ahogy a Gaia II befejező tételére. Monumentális, hihetetlenül tökéletes remekmű, José valami fenomenális énekével, és egy olyan felejthetetlen refrénnel, amit ha egyszer meghallasz, életedben nem fogod többé kiverni a fejedből! És a végén megint van narráció, egyfajta végkonklúzióként, és alatta olyan zene, hogy a hideg ráz, hogy aztán egy újabb monumentális kórus után valami egészen katartikus módon ér véget a lemez.
Miután először végighallgattam ezt a bő másfél órát, döbbenten, mozdulatlanul feküdtem az ágyamon, bámulva bele a sötétségbe. Nem hittem el, hogy lehet valami ennyire zseniális, és ennyire mély érzelemmel teli. Pedig akkor még a szövegekbe bele sem ástam magam. Már elkezdtem ezt a hadműveletet, de spanyoltudásom eléggé megcsappant az elmúlt években, így nem merek biztosat mondani. Mindenesetre a harmadik részben Gaia véghezviszi a bosszúját. Mivel az aztékok földjére behatoló spanyolok pazarolják a nyersanyagokat, és rombolják a bolygót, Gaia az istenekhez fordul segítségért, de mivel nem hallgatják meg, megfogadja, hogy nyomort és fájdalmat fog hozni az emberekre; ehhez magára ölti egy bennszülött lány, Alma alakját. Viszont a számítása nem válik be, ugyanis emberi mivolta révén Ő válik sebezhetővé, és végül rá hoznak nyomort és fájdalmat; Alma ugyanis beleszeret egy Juan nevű férfiba, akinek felfedi kilétét, és aki segít neki végigvinni a tervét; elmegy az istenek városába, El Doradóba, ahol kivégzik. Alma másnap reggel leölti emberi alakját, és Juan szerelmétől hajtva, immár Gaiaként megkezdi a bosszúját; a vulkánok tüzet okádnak, a föld megnyílik, az óceánok megáradnak, elmosva a templomot, El Doradót, mindazokat, akik Juan halálát okozták, és az egész civilizációt. Néhányan az istenek és a pazarló, gyarló emberek közül bocsánatot kérnek, de hiába, már késő; megvalósult Gaia célja, nincs háború, nincs ember, nincs álom sem… semmi sem maradt; mindent elmosott a megtisztulást jelképező eső. Csak a szerelem maradt Gaia és Juan közt, és az új föld a tenger alatt, amit úgy neveznek: Atlantia…
Az a nagy gond, hogy nem tudok már mit írni erről a lemezről. Annyira egyedi és annyira zseniális és egyes helyeken annyira fájdalmas (pusztán hallgatva is), hogy szavakkal el nem mondható. Meglehet, hogy nem tudok objektív lenni ezzel a lemezzel, ezzel a bandával; meglehet, hogy csak a kezdeti lelkesedés beszél belőlem; mint ahogy az is meglehet, hogy az egész Gaia-sztorit túlértékelem, ahogy van. Ez mind megtörténhet, de akkor is, büntetőjogi felelősségem teljes tudatában kimondom: számomra a Gaia-trilógia a Földkerekség legjobb albuma! Ezt tessék szó szerint érteni. Nem az egyik legjobb… A LEGJOBB! Nem kötelező egyetérteni velem, senkitől sem várom ezt el, nem is vártam soha. Viszont ha az igazi zene barátja vagy, szerezd be ezt a lemezt (függetlenítsd magad attól, hogy spanyolul van), és egyszerűen élvezd A ZENÉT! Adj magadnak egy esélyt! Maradandó élményben lesz részed, garantálom neked!
10
ja, nem, bocs:
10
