Igen komoly gondban vagyok a felvezetővel, hiszen mit mondhatnék még el a METAL zene keresztapjairól, amit előttem zenészek és rajongók sok ezrei nem mondtak már el? Úgy hiszem, hogy mindenki, aki e koncertbeszámolót olvassa, fel tudna idézni valami személyeset a Black Sabbath-ról. Nekem annyit engedtessék meg megosztani, hogy életem második rock/metal koncertje fűződik a birminghami kvartetthez, melyre 1998-ban került sor a Kisstadionban a Pantera, a Helloween és a Coal Chamber vendégeskedése mellett. Emellett pedig ők nyitották ki előttem a kapukat a súlyosabb zenék felé, illetve kezdő gitárosként az ő klasszikus riffjeiknek köszönhetően jelent meg először bal kezem ujjhegyein a bőrkeményedés. 18 év kellett, hogy a világ egyik legmeghatározóbb együttese ismét bebizonyíthassa a magyar fővárosnak, hogy túl a hatodik X-en is el tudják kenni sok fiatal zenekar száját.
A Rival Sons képében egy nem túl híres, és véleményem szerint nem is túl érdekes előzenekar kísérte el a legendákat ezen a turnén. Lehet, hogy a világot kérem számon rajtuk (és a többi fiatal bandán), de akkor is úgy gondolom, hogy náluk sokkal meggyőzőbb produkcióval is megörvendeztethették volna a nagyérdeműt. Az előadásmóddal ugyanakkor nem volt gond, zeneileg is illettek a Sabbath elé. Ekkora volumenű főzenekar előtt ugyanakkor egyszerre hálás és hálátlan játszani, hiszen egyrészt nagy esély tíz- és százezrek előtt megmutatni magukat, másrészt viszont a nagy esély nem feltétlenül jár hasonló méretű sikerrel. Akárhogy is, nagy kalappal a jövőben!
Miután elsötétült a nézőtér, a kivetítőn egy színvonalas videójáték felvezetőjéhez hasonló animáció jelent meg, melyből szépen fel is vezették a kissé szokatlan nyitást, a Black Sabbath képében. Gondolom, nem én voltam az egyetlen, aki a Warpigs-re fogadott volna, mint nyitódal. 🙂 Hiába írtak 1970-et, amikor a gyanútlan világra rászabadították az első alapművüket, még a sejtjeim is lúdbőrzenek, ha meghallom azt a bizonyos három hangot, ami miatt Tony Iommit pár száz évvel korábban máglyán égettek volna el a lantjával együtt. A basszusgitáros, Geezer Butler által jegyzett sátáni, félelmetes szöveget ezrek énekelték Ozzy-val a hidegtől rázva és a gyönyörtől megrészegülve. A felvezető dal felpörgetett befejezéséhez illően következett a táncolható Fairies Wear Boots, mely nem mellékesen Mr. Osbourne személyes kedvence is egyben. Amíg a brooklyni Biohazard fel nem dolgozta az After Forevert, addig sohasem gondoltam bele, hogy a zenei fémipar legöregebb mágnásai a hardcore színtérre is hatással voltak. Természetesen az élő verzió sem úgy szólt, mintha egy new yorki hc banda játszaná, de tagadhatatlan, hogy ezek a groove-ok sok modernebb hangzású fiatal csapat számára nyújtottak szilárd támpontot, az ütemeket és ugrálós témákat illetően. Az Into the Void az a dal, amit ha egyszer meghallasz, alattomos riffjeivel bemászik a hallójárataidba, és utána nem szabadulsz tőle. De ha őszinte akarsz lenni magadhoz, nem is akarsz tőle megszabadulni, mert imádod és kész. Első bakelitem nem más volt, mint egy Jugoszláviában gyártott Vol. 4, melyen a sok gyöngyszem között akadt egy olyan, ami így cirka 20 év után is, ha meghallok, lemegyek nirvánába. Kiskamasz fejjel ugyan nem tűnt fel, hogy a Snowblind nem épp a lappföldi hóvakság veszélyeire figyelmeztet, sokkal inkább valami illegális, porcukorra hasonlító szer adta hozzá az ihletet. Személy szerint nem tudom, hogy ennek a “múzsának” a csókja milyen hatást váltana ki belőlem, de annyi szent, hogy rám ez a hipnotikus, egyben intenzív mestermű mindig is olyan drogként hatott, aminek se mellékhatása, se veszélye nem volt. Természetesen utóbbi állítás csak akkor helytálló, ha a dobhártya károsodást, valamint a gitározás és léggitározás miatt kialakuló ízületi bántalmakat nem soroljuk ide. 🙂 Minden idők egyik legjobb dalai között tartom számon a Hóvakságot, de úgy hiszem, hogy legalább egy Sabbath dal a kedves olvasó toplistáján is szerepel. A Warpigs, annak ellenére, hogy az egyik agyonjátszott slágerük, valamiért mindig magával tud ragadni. Hát igen, a Paranoid lemez eredeti címadója (!), tekintettel az emberiséget sújtó állandó háborúkra, mindig is egy örök aktualitással bíró klasszikus marad. A Behind the Wall of Sleep számomra azonban továbbra is egy olyan része volt a (jelen esetben csak majdnem) eredeti felállás állandó repertoárjának, amit a legkevésbé sem hiányoltam volna. Rossznak nem mondanám, de egy közönségszavazáson kötve hiszem, hogy ott lenne az élmezőnyben. Geezer ezután kicsit megtaposta a hápogtatóját, majd a basszerosok egész tömegét inspiráló bőgőfutamokból kibontakozott a N.I.B. Bele se merek gondolni, hogy hány ultra-konzervatív keresztény kapott szívritmuszavarában a mellkasához, amikor 46 (!!!) éve lemezre vették ezt a kedves kis dalt, melyben Lucifer szerelmet vall egy földi asszonynak. Zseniális. A Hand of Doom, ha úgy tetszik, a meglepetés dalok számát gyarapította, bár azt is le kell szögezni, hogy a hangulatot egyáltalán nem fokozta, sokkal inkább leültette a gonoszkás, lassú bluesos dallamaival. A Rat Salad volt az a pont, ahol azonban egy kicsit szívtam a fogamat. A lemezes verzió ugyan nem haladja meg a 3 percet, de az est során amúgy végig nagyon tisztességes teljesítményt nyújtó Tommy Clufetos itt eléggé túlzásokba esett. Feltételezem, hogy a nyugdíjas kort már meghaladott zenészek esetleges pihenőigényeire való tekintettel lett ennyire túlnyújtva Tommy dobszólója, de a végletekig túljátszott közönséghergelést és a kiszámítható pergetéseket elég sokan körülöttem cipőbámulással nyugtáztak. Anno egészségügyi okok miatt kellett helyettesíteni a ’70-es évek egyik legmeghatározóbb dobosát, Bill Wardot az 1998-as európai turnén, most azonban egy ekkora legendához méltatlan tényező(k) miatt, ami sokakban váltott ki erős ellenérzést a búcsúturné kapcsán. Az Ozzy szólócsapatából importált görög származású fiatal mindenesetre tisztességesen állta (vagy itt inkább ülte) a sarat. Nem kell professzornak lenni, hogy rájöjjön az ember, vajon melyik szuperhős ihlette nóta következik, ha a lábdob egyenletes ütemeit véli hallani. Bezony, az Iron Mant nemcsak jómagam, Tony Blair, hanem sok-sok ezer kezdő gitáros próbálta úgy eljátszani, ahogyan azt Mr. Iommi lemezre vette a debütálással azonos évben megjelent überklasszikus Paranoidon. Az újjáalakulás után a Dirty Women képviselte a ’70-es évek Sabbath-jának azon késői időszakát egymagában, mely a kissé céltévesztett, hozzájuk képest talán túlságosan intellektuelnek szánt Technical Ecstasy-vel indult. Ezúttal sem volt ez másképp, a Never Say Die-ról már nem került be semmi a setlistbe. Az első, és egyben utolsó levonulás előtt eljátszották a Children of the Grave-et, aztán jöhetett a taps, majd az elmaradhatatlan Paranoid.
Mielőtt az utolsó bekezdésre térek, mindenképp nem tetszésemet kell kifejeznem egy nem éppen apró dolog kapcsán. Tisztában vagyok vele, hogy a 70-hez közel már senki sem olyan energikus, mint a 20-as éveiben, így nem is feltétlenül a koncert hossza miatt vagyok csalódott, mint inkább a dalok kiválasztása miatt. A 10-15 percig tartó dobszóló helyett szívesebben hallottam volna az Electric Funeralt, a Sabbath Bloody Sabbathot vagy akár a Sweat Leafet. Meg merem kockáztatni, hogy a Hand of Doom helyett az Under the Sun is jobban megmozgatta volna a teltházas Papp László Arénát. Természetesen telhetetlen rajongóként órákig néztem volna a klasszikus felállás oszlopos tagjait a színpadon, és hallgattam volna a kimaradt himnuszokat, illetve az olyan alulértékelt mesterműveket, mint a Supernaut vagy a Tomorrow’s Dream.
Sajnos a hetedik X-hez közeledve már sokkal hihetőbben mondja az ember, hogy ideje visszavonulnia, így nem is reménykedem abban, hogy ismét egy színpadon láthatom még azokat a zenészeket, akik minden túlzás nélkül megváltoztatták az egész világot, új definíciót szolgáltattak az akkori rockzenének és fektettek le olyan zenei és szövegi alapokat, melyre valamennyi metal zenekar építkezik még napjainkban is. A gyász azonban ne az önsajnálatról szóljon, hanem egy pótolhatatlan és meghatározó együttes életművének ünnepléséről. Akár pelyhes állú metalcore rajongó vagy, akár gestapó kabátos überblack metálos, esetleg sokat megélt és kiélt farmermellényes hobó rocker, érezd magadra nézve kötelezőnek, hogy visszalapozol azokhoz a fejezetekhez, amikor te még egy pajzán gondolat sem voltál, mert amit az Osboure-Iommi-Butler-Ward négyes lerakott az asztalra, az bizony még téged is túl fog élni. SABBATH BLOODY SABBATH \m/
