Hihetetlen, hogy immár 21 éve annak, hogy az alfabetikus sorrendet hűen követő metalosok a világra szabadították harmadik nagylemezüket, amellyel (hasonlóan minden egyes kiadványukkal) friss vért pumpáltak a death, és úgy általában véve az extrém metal műfajba. Finoman szólva zabos voltam, hogy nem jött össze az interjú David Vincent mesterrel, de ez sem árnyékolhatta be azt az örömöt, hogy az egyik legnagyobb death metal művet, aCovenant albumot volt lehetőségem teljes egészében élőben hallani Florida legmorbidabb angyalaitól. Nem számít állandó vendégnek a zenekar Írországban, cirka 6-7 éves itt tartózkodásom során most volt először lehetőségem itt megnézni őket…
Sajnos az Overoth műsorának nagy részét lekéstem, így csak az utolsó pár dalt csíptem el a régi sulis death metalban utazó fiataloktól. A jövőre 10. születésnapját ünneplő belfasti halálosztag tökéletesen passzolt a főzenekar elé, hiszen csak a süket nem hallja az egyértelmű Morbid Angel hatásokat. Remélem, hogy a közeljövőben bővebben is beszámolhatok a banda élő teljesítményéről, addig is javasolnám mindenkinek, aki olvassa ezt a beszámolót, hogy tegyen egy próbát a Kingdom of Shadows lemezükkel.
A Seprevation egyike a brit szigetekről származó new wave retro mozgalom csapatainak. Anno az Evile elindított egy lavinát, aminek ráhatására sorra alakultak meg az ős-thrash bandák a környéken. Nekem az jutott eszembe a bristoli fiúkról, hogy a korai bay area thrash zenék alapos elsajátítása után frissen felfedezték a korai Death, Possessed.no és persze Morbid Angel lemezeket. Engem ők éppúgy kevésbé győztek meg, mint a hasonló generációs old school csapatok. Ahhoz képest, hogy nem én vagyok a világ legnagyobb Iron Maiden rajongója, azon kaptam magam, hogy elkap a Trooper feldolgozása által gerjesztett hangulat. A fénytechnikus megjegyzem egy igazi szadista alak lehetett, mert hol úgy éreztem, hogy kifolyik a szemem a sok szembefénytől, hol a stroboszkóp miatt küzdöttem az epilepsziás roham ellen.
Miután az Academy sötétségbe borult, a tömeg hangos üdvözléssel köszöntötte a sejtelmes intro alatt színpadra lépő zenészeket. A lemezhez hű sorrendben először a Rapture-t zúdították ránk a maga tömény riff és szóló cunamijával. Trey Azagthoth gitárzseni több szólót is átengedett a lassan SYL korszakos Devin Townsendre kopaszodó Destructhornak. A Pain Divine fenséges hangjaira és intenzív dobjaira már rendesen megindult a pogó, ahogy annak lennie kell. Az általam egyik legjobban várt Covenant lemezes dal, a World of Shit (Promised Land) ellenállhatatlan nyitóriffjére ugyan orvosi javaslat miatt inkább csak szerényen bólogattam, nézni viszont, ahogy Trey és norvég barátunk, Thor azokat a hipnotikus iker-tapping témákat játssza a gitárokon valami eszméletlen látni- és hallgatnivaló volt. Tim Yeung sem spórolt az elődje, Pete Sandoval által megkomponált dobtémáin. Nem véletlenül hívták ezt a gyereket már pályafutása elején úgy, hogy The Missile, azaz A Rakéta. A Vengeance is Mine sem engedélyezett semmiféle pihenőt a dühöngőben, de a zenészeknek sem a színpadon. David azokat a történelmi időket felidézve, amikor még börtönök helyett egy “takarékossabb” megoldást választva az oroszlánok elé vetették a bűnözőket, konferálta be a Lion’s Den-t. Mondjon bárki bármit az utolsó lemezükről és David, egyesek szerint Nikki Sixx-hez hasonló megjelenésére, akkor is tény, hogy ő napjaink egyik legszuggesztívebb extrém metal frontembere. A következő death metal manna a Blood on my Hands után az egyik legkorábban született, de a Covenant-ra újrafelvett Angel of Desease volt. Az egyes dalok közé beékelt horrorfilmszerű samplerek nemcsak arra voltak hasznosak, hogy szükség szerint hangszert cseréljenek a bárdisták, hanem hogy tovább fokozzák azt a halálszagú kriptahangulatot, ami igazán megadja egy Morbid koncert sava-borsát. A Sworn to Black, mint a 1993-as klasszikus utolsó gyors tétele is bőven kínált lehetőséget, hogy áhítattal nézzük azt a lehengerlő összjátékot, amit ezek négyen műveltek a deszkákon. Az Azagthoth mester által szerzett instrumentális Nar Mattaru alatt ismét előkerültek a 7-húrosok és következett minden idők egyik leggonoszabb dala, aGod of Emptiness. Nem tudok olyat leírni, amit mások már nem mondtak el erről a klasszikusról. Igazi orgazmus a füleknek minden egyes hangja, lassú és ízes nyújtásai pedig annyi libabőrt varázsolnak az emberi bőrre, amennyit egy hűtőházra való kopasz csirkén sem lát az ember. A dal The Accusercímre keresztelt első része után csak továbbfokozza a monumentalitást a levezető, The Tempter. Dave bariton hangja semmit sem kopott az évek során, ugyanúgy végigfut az ember hátán a hideg, amikor azokat a vészjósló, mély dallamokat hallja az egészlemezes hörgés után.
A jövőre 20 éves Domination lemez megklipesített húzódalára, a Where the Slime Live-re már végleg engedtem a kísértésnek az első sorban, aminek láttán ziher, hogy a csontkovácsom a haját tépte volna. A lassú, alattomos dallamokra Trey eszement gitárszólója rakta fel a koronát, és bár nem sűrűn játssza az eredeti verzióhoz hűen a virtuóz szólót, de az improvizálásokkal nem szokott mellényúlni. Nagy örömömre nem váltak kiszámítható haknizenekarrá David immár 10 éves visszatérése alatt, így több Steve Tucker érából származó szám is gazdagította a setlistet, kezdve a (magyar nyelvterületen megmosolyogtató) Bil Ur-Sag című dallal a Formulas Fatal to the Flesh-ről. Remélem, hogy egyszer élőben is hallhatom ugyanerről az anyagról a Nothing is Not vagy a Heaving Earth számokat. A Gateways to Annihilation-t az Ageless, Still I Am képviselte. Örültem annak is, hogy szájtépés nélkül, sőt élvezettel játszotta mr. Vincent ezeket a dalokat. A Tucker korszak “hattyúlemezének” számító Heretic-ről a Curse the Flesh került terítékre. Utána a sokak által a zenekar “St. Angerének” titulált utolsó korongról, az Illud Divinum Insanus-ról az Existo Vulgoré került elő. Továbbra is úgy gondolom, hogy tisztességes munkát végeztek a legutolsó anyagukon is. Ha valakit zavarnak az indusztriális elemek, akkor emlékeztetnék mindenkit, hogy egyrészt a Domination lemezen is akadtak hasonló megoldások, másrészt ők egyike azon keveseknek, akik sohasem adták ki kétszer ugyanazt a lemezt. Az ős-Morbid fanoknak a záró Immortal Rites/Fall from Grace kettős jelenthette az est fénypontját. Természetesen én is szeretem az Altars of Madness, illetve valamivel mérsékeltebben a Blessed are the Sick klasszikusait, de rajongóként nagy büszkeséggel tölt el, hogy sok zenekarral ellentétben, a floridai halálmesterek újkori művei is tartják a tőlük régóta megszokott magas színvonalat.
Remélem a jövőre jubiláló Domination is megkapja azt a figyelmet, ami most kijárt minden idők legsikeresebb death metal albumának. Ki tudja, talán még egy új lemezzel is megörvendeztetnek minket. Annyit üzennék azoknak a cybertrolloknak, akik eddig A-tól H-ig imádták a Morbid Angel-t, de az utolsó lemez kapcsán nagyobb fikamennyiséget zúdítottak korábbi kedvencükre, mint amennyit Justin Bieber kapott globálisan, hogy a felületes véleményüktől függetlenül, ez a zenekar több klasszikus lemezt rakott le az asztalra, mint sok más “közönség-kielégítő” banda, akik letudják a fejlődést annyival, hogy a következő lemezüknek más címet adnak. Ha másért nem, hát ezért illene visszavenni az arcoskodásból és a minimális tiszteletet megadni azoknak, akik nélkül az egész metal műfaj csak szegényebb lenne. Stay morbid, stay extreme!
Fotók: Steve Dempsey of Down The Barrel Photography
