KlasszikuShock: Dream Theater-Awake (1994)

Pontosan ma húsz éve annak, hogy a progresszív metál koronázatlan királyainak, a Dream Theaternek megjelent sorozatban harmadik nagylemeze Awake címmel, ami legalább annyira különlegesnek és egyedinek számított akkoriban, mint az eggyel azelőtti Images &Words, amiről máig az az általánosan elfogadott tény, hogy minden idők egyik legnagyobb hatású lemeze. Az Awake sem rendelkezik kisebb érdemekkel, mint elődje. Nem csak a zenekar történetének mérföldköve, hanem szintén egy olyan korong a teljes zenei palettán, ami abszolút utánozhatatlan és egyedi a mai napig.

A Dream Theater életútja immáron 28 évre nyúlik vissza, ami megannyi kisebb-nagyobb változáson vezet keresztül. A kezdeti időktől, amibe beletartozik a Charlie Dominicivel rögzített debütáló album, a csúcsra felérésen át, ami a James LaBrie korszak első két albumát takarja, a 90-es 2000-es évek fordulóján át, ami leginkább a szintis váltásokról maradt híres, a Portnoy éra végét jelentő 2010-es évekig, majd a legutóbbi Mike Manginis korszakig bezárva. Mindegyik időszakban remek alkotások születtek. A DT az a zenekar, akiket lehet szeretni, nem szeretni, de elvitatni azt, hogy olyan zenei tehetséggel megáldott zenészek alkotják, akiknek mind stílusuk, mind dalszerzési képességeik egyediek, badarság lenne.  Csinálhat akármilyen albumot a csapat, az, ha általánosságban nézzük, mindig kiváló lesz. Persze ha a zenekar addigi munkásságaihoz hasonlítjuk, akkor már lehetnek kisebb-nagyobb kikötéseink, ahogy ezek meg is vannak a rajongótáboron belül. Viszont azt nem nagyon hallottam még senkitől, hogy az 1992-es Images&Words, valamint az 1994-es Awake album ne lenne kedvenc. Ez a két lemez egyszerűen hibátlan, és párját ritkító.  Amikor kijött az Images, mindenki az állát kereste, senki nem hitte, hogy ilyen profi zenét egyáltalán lehet írni. Senki nem gondolta, hogy ilyen megközelítésből is lehet zenét szerezni. Hogy lesz valaki, aki nemcsak hogy megpróbálkozik a rétegzenének számító prog és a keményebb metál házasításával, de sikerül is neki olyan átütő erővel, ami mind a mai napig, ha nem is tudatosan, de minden zenekarra és zenészre hatással van a szakmában.  Azt meg már pláne senki nem hitte, hogy ezt a bravúrt meg tudja ismételni a csapat, pedig 1994-ben, az Awake lemezzel sikerült.
ARVE Error: The [[arve]] shortcode needs one of this attributes av1mp4, mp4, m4v, webm, ogv, url

A klasszikusnak számító John Petrucci (gitár), John Myung (basszusgitár), Mike Portnoy (dobok), Kevin Moore (billentyűshangszerek), James LaBrie (ének) felállás ezen a két albumon szerepelt csak így együtt, és talán ezért is mondjuk, hogy ez a két lemez az a DT életében, ami ennyire utánozhatatlanra sikeredett. Nem csak másoknak, még saját maguknak is.

Az Images&Words sikerein felbuzdult csapat, ahogy megturnéztatta friss lemezét, azonnal stúdióba vonult még 1993 végén, hogy belekezdjenek következő albumukba.  Az Awake az Atlantic Records egyik leányvállalatánál, az Electra Recordsnál készült egy Los Angelesi stúdióban. A koncepció ugyanaz volt, mint az elődjénél: megtalálni az összhangot a klasszikus progresszív vonal és a keményebb metál elemek között. A leglényegesebb változás az Imageshez képest talán csak abban rejlett, hogy – ha lehet ilyet mondani – az Awakebe még több metál elem került, mint elődjébe. Egy picivel több kraft, egy picivel több súly a gitáron. Mivel a csapat rengeteg olyan ötlettel rendelkezett, ami a tarsolyban maradt az előző album felvételeiről, így a dalok megírása nagyon gyorsan haladt. Alig háromnegyed év leforgása alatt kész volt egy ennyire komplex album, amit nagyon sokan egy élet alatt sem tudnának megírni.
A nyitó „6:00” dal James Joyce A halott (The Dead) c. novellájának feldolgozása. Érdekesen hat ez a szerzemény, mert egy kizárólag dob és ének központú dal, ami a DT-től megszokott durva témaváltásokat, lekövethetetlen szólókat mellőzi. Egy fura kritikája a 90-es évek elején elharapódzó populáris zenevilágnak, ami mégsem lóg ki az albumról, sőt, inkább keretessé teszi azt, de erről kicsit később. A „Caught in a Web” már egy tipikusabb DT dal. Kemény verzével, énekelhető refrénnel, persze mindezt a saját fűszerezésükkel. Csak ebben a dalban több témaváltás van, mint egy átlagos metál együttes teljes albumán, nem lenézve persze ezzel senkit. Az összességében középtempós dalra remekül passzolnak LaBrie énektémái és hangszíne, ami ezen az albumon sokkal karcosabb, mint előtte és utána bármikor. Úgy is mondhatjuk, James itt lépett elő metálénekessé rockénekesből.  A következő „Innocence Faded” számomra mindig is egy fura dal volt. Egy olyan „szomorúszép” szerzemény, ami a gyönyörű dallamaival mosolyt csal az ember arcára, de mégis van benne valami hátborzongató, valami mély, amitől túlmutat az egész egy sima egyszerű középtempós dalnál. Megint az a pici plusz varázslat van benne, ami a DT-re annyira jellemző volt akkoriban. Jön az „ A Mind Beside Itself” trió, ami három dal egy munka cím alatt. Kezdődik az „Erotomania”-val, ami egy instrumentális dal, és ami tényleg a legjobban jellemzi a zenekar képességeit. Hihetetlen dob témák, gitárszólók és basszusfutamok. Apropó basszus futamok. John Myung, a „Silent Man”, aki sosem arról volt híres, hogy a színpad elején látványosan headbangelve játszik, inkább mindig a visszahúzódóságáról, a szerénységéről, ebben a dalban (is) megmutatja, miért tartják őt minden idők legjobb basszusgitárosának. Brutális, ahogyan kihasználja a hathúros basszerét. Sokszor úgy játszik rajta mintha egy szólógitáron tekerne épp. A következő „ Voices”, egy csendesen építkező dal, ami a lassú halk részektől kezd, majd szépen, tempóváltásokkal eljut a katarzisig, ahonnan egy darabig visszazuhan, majd újra megindul felfelé, szintén elképesztő hangszereléssel és énektémákkal. LaBrie pártolói és kritikusai mindig megoszlottak, de akárkinek akármi a véleménye, tőle is nehezen vitatható el, hogy tudása párját ritkító. Főleg még így a korai 90-es években, mielőtt egy súlyos ételmérgezés következtében megsérültek volna a hangszálai. Nagyon széles a hangterjedelme az úriembernek, a mélyektől az elképesztően magasokig képes ugrálni, hiba nélkül, amit rendszerint be is bizonyít. Erre az alapjáraton is kiemelkedő képességére annyit tesz még rá ezen az albumon, ahogy már fentebb írtam, hogy sokkal karcosabban énekel, mint megszokott tőle. A „Mind Beside Itself” tétel zárása egy akusztikus ballada „The Silent Man” címmel, ami egy DT szemmel egyszerű dalnak mondható. És akkor indul a zúzda. A „The Mirror” és a „Lie” tétel a lemez két legagresszívabb dala. Petrucci héthúrosa igazi heavy metál riff orgiákat hord itt össze, persze a maga progresszív módján. A „The Mirror”-ban különböző filmekből bevágva Meryl Streep és Jeremy Irons monológja hallható és ez a DT történetének legklasszikusabb metál nótája, mondom ezt úgy, hogy ez is tele van olyan váltásokkal, témákkal, amit azért nem mindenkitől hallhatunk. A „Lie”, ami az album klippes nótája, folytatja a sort és itt is a keménységen van a hangsúly, na meg Petrucci mester két eszement szólóján a dal végén. Ennek a két keményebb tempónak a lezárásaként jön a „Lifting Shadows of a Dream”, ami egy lassú-közép tempós érzelemközpontú dal. LaBrie hangja már-már negédesen cseng, amihez Petrucci és Moore asszisztál a legjobban játékával. Az album utolsó előtti dala a „Scared” címet kapta, ami véleményem szerint a legjobb a lemezen. Nagyon változatos, igazi mindent bele egyveleg. A négy hangszeres még a saját képességeikhez mérten is átlagon felülit játszik itt, különösen igaz ez ebben a dalban a Portnoy-Petrucci szekcióra. Viszont, amiért én nagyon szeretem ezt a dalt, az LaBrie teljesítménye. Az Images&Words-ös  „Learning to Live” mellett szerintem itt énekli pályafutása legjobbját. A záró „ Space-dye Vest” szintén számos filmből idéz, többek között az Oscar-díjas Szoba kilátással-ból is. Egy egyszerű zongorás tétel, ami azért mégsem annyira egyszerű. Sötét, komor dallamokat játszik Moore, erre jön LaBrie nagyon finom éneke. Hátborzongató dal, ami kicsit úgy hangzik, mint egy sirató, amivel valójában nem vagyunk messze a valóságtól. Kevin Moore billentyűs a lemez felvételei közben jelentette be a csapatnak, hogy az album elkészülte után távozik a zenekarból. A lemezbemutató turnén és a következő Dream Theater stúdióalbumon már Derek Sherinian játszott az együttesben. Ez volt tehát a klasszikus DT éra utolsó dala, Moore távozásával, egy új fejezet kezdődött a zenekar életében, és noha Sherinian nem maradt sokáig, Ő is hatalmas nyomot hagyott ottléte alatt.  A „Space-dye Vest” és a „6:00” ad egy keretet az albumnak. Két olyan DT nóta, ami nem igazán DT, mégis így lesz kerek, és egész. Érdekesség, hogy a  „Space-dye Vest-et” idén játszotta először a zenekar. Húsz évig egyszer sem vették be a repertoárba, igaz nem is annyira koncerthangulatú dal.
ARVE Error: The [[arve]] shortcode needs one of this attributes av1mp4, mp4, m4v, webm, ogv, url

Az Awake korszakos mű, legalább akkora sikere volt mint elődjének, az Images&Wordsnek. Hibátlan alkotás, ami milliók kedvenceként maradt fent azóta is. A Dream Theater 1992-ben és 1994-ben felállított egy olyan zenei lécet, amit azóta senki, és valószínűleg soha senki nem fog már átugrani, de még csak megközelíteni sem. Annyira magas ez a léc, hogy még nekik maguknak sem sikerült ezt azóta elérni. Ugyan minden alkotásuk az elmúlt húsz évből első osztályú és sokak számára utánozhatatlan, de ennek a két albumnak a sikerességével és különlegességével ők sem versenyezhetnek már. Az Awake ma húsz éve jött ki a lemezboltok pocaira, és hihetetlen sebességgel vált közönségkedvenccé világszerte. Egyre több ember szerette és értette meg azt a zenét, amit ez az ötös játszik. És akik akkor vagy azóta megvették az albumot, akárhányszor visszahallgatják, mindig találnak benne újat. Mert ez az, amitől a DT leginkább azzá válik, amiért szeretjük őket. Sosem unhatóak meg a dalaik, mindig lesz benne valami olyan, ami mintha eddig nem lett volna ott. Egy apró részlet, egy félhang, ami teljesen más színbe helyezi azt, amit addig gondoltunk a dalról.
ARVE Error: The [[arve]] shortcode needs one of this attributes av1mp4, mp4, m4v, webm, ogv, url

Ritkán osztogatunk egy lemezre maximális pontszámot, de itt ez nem lehet kérdés. Ahogy 1994-ben minden szaklap és média is 10/10-esre értékelte, úgy most, húsz évvel később 2014-ben sem tudunk rá mást adni. Ezt nevezzük időtlen klasszikusnak.