Vannak a rockzene széles palettáján igazán megbízható zenekarok, akik semmiféle megalkuvást nem ismerve, történjen az égvilágon bármi, időről időre szállítják a soron következő, rendszeresen magas nívójú albumaikat. Nem kell átélni a csalódottság rohadt érzését, amit az kelt, mikor egy új album nem üti meg az általad elvárt színvonalat. Nem feltétlenül minden album tökéletes, viszont van egy mérce, aminél alább nem mennek, és ez teszi őket felettébb szerethetővé. Nyilván lehet erre mondani, hogy ilyen muzsikusokkal ez el is várható lenne, ami egyfelől tény, viszont láttunk mi már nagyszerű zenészeket, akik úgy pazarolják tehetségüket, ahogy nem szégyellik. Neveket most nem sorolnék, biztosan mindenki tud kapásból három ilyen bandát említeni…
Mindig is azt gondoltam, kissé igazságtalan dolog a Mr.Big-et lassú nótákkal beazonosítani, mert valljuk meg, legtöbben ezeket említenék a banda neve hallatán.,( To Be Whit You, Just Take My Heart ,Wild World) . Mindez persze az akkori MTV hathatós segítségének köszönhető , aminek eredményeképpen a banda szupersztár státuszba került aránylag rövid időn belül. Nekik is megvan a maguk Klasszikus albumuk a Lean Into It képében, ami egyvégtében egy tömény Nagy Úr esszencia. Azóta is készültek jobbnál jobb albumaik, viszont az etalon kétségtelenül akkor született. 2011-ben, tízévnyi szünetet követően tért vissza a banda, a kiválóan sikeredett What If albummal, ami szintén jobbnál még jobb dalokkal volt telepakolva. Hogy mennyire bejött nekem az az album, jól bizonyítja, az abban az évben felállított képzeletbeli listámon elért dobogós helyezése.
Az elmúlt években volt szó új albumról, készülő dalokról, viszont bármennyire is tisztelem ezeket az embereket, bevallom, nem számítottam tőlük ez évben megjelenésre. Bizonyítva, hogy nem fogytak ki az elmúlt években a munícióból, 13 új szerzeménnyel ajándékoztak meg minket. Márpedig nem holmi fércmunkáról van szó, újfent nem. Közel sem. Ami legelsőnek megfogalmazódott bennem az új dalok hallatán, az az, hogy mennyire érezni a dalokon, a görcs nélkül, élvezettel előadott játékot. Fantasztikus muzsikusokról beszélünk, és ezt minden egyes nótában be is bizonyítják hőseink. Paul Gilbert szabadjára engedi kreativitását a dalokban, hihetetlen milyen jókat szólózgat, nemcsak a kötelező szólórészben, hanem úgy mindenhová díszítő jelleggel. Ez persze nem újdonság, mindig is különböztek a többi hard rock társuktól, nem álltak be a sorba, mertek másak, lenni. Épp ezért óriási hiba lenne felületesen, háttérzeneként hallgatni ezeket a dalokat, mert 
maximális odafigyelést érdemlő szerzeményekről beszélünk az ő esetükben. Mindjárt az elején a már előzetesen is közétett Gotta Love The Ride hozza az akár tipikusnak is nevezhető Mr.Big sémákat, hiszen minden ott van a nótában, ami a csapatra oly jellemző. Kifinomult dalszerkezet, remek hangszeres játék, óriási Eric Martin dallamok, melyre nem állom meg, hogy ne térjek ki néhány mondat erejéig. Egyszerűen hihetetlen a pali. Hogy lehet ennyi idősen, ennyi rock pályán eltöltött év után is ilyen nagyszerűen énekelni. Van abban valami, hogy a csapat sosem élt brutálisan pusztító parti életet, mint oly sok pályatársuk, talán ezért is sikerült megőrizni ezt a kincset, ami a fickó torkában rejlik. Azonnal felismerhető, egyéni hanggal áldotta a meg az Úr, amely nem lett kopottas vagy erőlködő, inkább csak azt mondhatnám, hogy azt a fiatalosan megszólaló hangszínt felváltotta egy férfiasabb jellegű orgánum. A következő I Forget To Breathe , amit már szintén megismerhettünk előzőleg, nem egy egyszerű darab, itt aztán igazán tért nyernek az előbbi mondataim. Nem a könnyű végét fogják meg a dalszerzésnek, az egyszer biztos. Sokaknak lesz kedvence a Fragile, ez amolyan slágeres, lányok kedvence darab, címéhez hűen előadott Eric dallamvezetéssel, amely a Lean Into It –en is abszolút MTV kompatibilis lett volna. A kötelező lírai pillanatok közül, amely most azért többre 
sikeredett, mint legutóbb, a Just Let Your Heart Decide –del kezdeném, amiben azért nagyon ott van a gigasláger Just Take My Heart dallama, szerkezete, ami akár véletlen is lehet. A kissé bombasztikus Eastwest szintén sokaknak el fogja nyerni a tetszését, főleg akik andalító dallamhegyekre vágynak, viszont a legnagyobbat azért mégis a mézédes dallamokkal megáldott The Man Who Has Everyt –ben énekel Eric Martin. Egységes az album, egységesen erős, mégis ha választanom kéne a The Monster In Me emelném ki, amit a húzása, Martin szövegköpködése tesz kiemelkedővé. Az egész anyagban ott van a nagyon pozitív jelleg, a boldogság érzése, ami talán leginkább a What If We Were New- ban csúcsosodik ki, jó kis rock’n’roll királyság. Gyors nóta nincs, The Light Of Day a leglendületesebb, de nekem most valahogy nem is hiányzik innen, lehet, hogy bennem van a hiba?! A tucat nóta pillanatok alatt elrepül, a 13. tételként érkező címadó …Strories We Could Tell , belassulása méltó lezárást ad a ennek az egy hónap alatt készült alkotásnak. Végére azért még oda biggyesztették a korai Addicted To That Rush koncertváltozatát, aminek sok értelmét nem látom, viszont levezetésképpen azért érdekes lehet.
Világkörüli turné következik a banda életében (ahol szegény parkinzonkóros Pat Torpey –t Matt Starr helyettesíti a doboknál, aki egyébként a volt Kiss gitáros Ace Frehley csapatának ütőse), ahol sajnos magyarországi koncert ezúttal nem lesz. (legutóbb 2009 -ben láthattuk őket). Helyette itt egy nagyon jól sikerült album, amilyen újra hozták a formájukat, nem kellett csalódnom. Büszkék lehetnek a srácok ezúttal (is), erős album egy zseniális életműben.
Pontszám: 9/10
Az együttes tagjai:
Eric Martin – ének
Paul Gilbert – gitár, vokál
Billy Sheehan – basszusgitár, vokál
Pat Torpey – dob, vokál
A lemezen hallható dalok listája:
01. Gotta Love The Ride
02. I Forget To Breathe
03. Fragile
04. Satisfied
05. The Man Who Has Everything
06. The Monster In Me
07. What If We Were New?
08. East/West
09. The Light Of Day
10. Just Let Your Heart Decide
11. It’s Always About That Girl
12. Cinderella Smile
13. The Stories We Could Tell
14. Addicted To That Rush {Live} [Ltd. Edition Bonus Track]
