„Nem tudom, mit hoz a jövő a zeneipar számára, és nem is érdekel. Őszintén szólva szarok az egészre. Semmi sem tenne boldogabbá annál, ha az egész zeneipar összeomlana, és újra kellene indítani, vagy kitalálni helyette valami mást, mert semmi jót nem tudok mondani róla.” Ezek a mondatok a napokban hangzottak el az Anthrax gitárosa, Scott Ian szájából, amikor a Loud magazinnak adott interjút. Ha valaki, ő aztán igazán tudna beszélni a zeneipar ügyes-bajos dolgairól, hiszen zenekarával már a ’80-as évek elejétől jelen vannak. Anthems címmel március 22-én például egy nyolc dalt tartalmazó EP-t jelentetnek meg, melyen a Crawl című daluk két verziója mellett hat feldolgozásnóta szerepel majd. Mivel fennállásuk során számtalan kiváló feldolgozást készítettek, így biztosak lehetünk benne, hogy mind a Rush, a Thin Lizzy, az AC/DC, a Boston, a Cheap Trick és a Journey dal átirata is közönség kedvenc lesz majd. Már én is nagyon várom, ennek fényében pedig előkapartam az 1988-as State Of Euphoria című lemezüket.
A ’80-as évek közepén nem az illegális letöltésektől tartottak a zenekarok, hanem a hamisítvány kazetták elterjedésétől. Mivel a hazai hanglemezkiadók nem adtak ki minden albumot, így szegény rocker kénytelen volt járni a piacokat (akkoriban a sok lengyel árus miatt egyszerűen csak Lengyel Piacnak hívták) és ott begyűjteni kedvenceik aktuális kazettáját. Ezek közül turkálva csúnyán belelehetett szaladni a gyér kiadványba. Volt amelyik gyatra hangminősége miatt vált hallgathatatlanná, de olyan is akadt, amelyen az eredetitől eltérően más volt a dalok sorrendje. Én minden idők egyik legjobb Anthrax albumát, az 1987-es Among The Living-et speciel úgy vettem meg, hogy az Indians és az Armed And Dangerous (mint később kiderült, ez a nóta eredetileg nem is ezen az albumon szerepelt) dalok kb. másfél perc után a lekeverés sorsára jutottak. Az ok elég nyomós volt: elfogyott a szalag. Naná, hogy zavart, hiszen a korong talán két legjobb dalával károsítottak meg, de mondanom sem kell, hogy ennek ellenére rongyossá hallgattam a mosh zenekarnak titulált csapat albumát. Érdekes ez a „mosh”-nak nevezett zenei stílus, mert igazából egyedül az Anthrax esetében hallottam ezt a kifejezést. Mindenesetre számomra ők számítottak az egyik legdinamikusabb speed/thrash metal bandának a Földön. Fistful Of Metal című debütáló lemezük még nem volt az igazi, de szerencsére gyorsan kirúgták Neil Turbin énekest, akinek helyére érkezett Joey Belladonna és vele együtt elindultak a siker felé vezető úton. A bandára jellemző hangzás már az 1985-ös Spreading The Disease lemezen kialakult, amivel önmaguknak is magasra tették a mércét. Ezt a már említett Among The Living koronggal meg is fejelték. Majd következett mostani cikkem fő vonala, a State Of Euphoria. Okulva az előző kazettájuk minőségéből, már semmit sem bíztam a véletlenre, így ezt az albumot a Petőfi rádió A Heavy Metal kedvelőinek című műsorából rögzítettem. Az azóta már CD-n is beszerzett lemezt a kritikusok és a banda régi rajongói is bukásnak találják, de a lemezeladások mindezt megcáfolják. A Billboard 200-as listájából a 30. helyre jutott és aranylemez lett az USA eladások alapján. Én is cáfolni készülök, ugyanis számomra a Belladonnás-korszak egyik lemeze volt ez a sárga borítójú lemez. Apropó borító! A csapatra mindig is jellemző volt a humor, de a borító belsejében bermudagatyában feszítő tagok látványa sok embernél kicsapta a biztosítékot. Na de ne ezzel foglalkozzunk, hanem a korongon található közel egy órás eszméletvesztéssel. Már a nyitó Be All, End All elején megszólalt csellóra felkaptam a fejem. Nem is hiszem, hogy akkoriban rajtuk kívül valamelyik metal banda használt-e csellót a nagylemezén. Mert ugyebár 1988-ban hol volt még a folk metal? Aztán ugyanaz a dallam immár a teljes zenekar előadásában és minden a helyére kerül. Az Among The Living gyors, brutális dalai, talán túl erősek voltak az alapjában hard rocker Joey Belladonnának, így itt jobban ügyeltek arra, hogy hangjához illeszkedjen a zene. Ezáltal még több fogós dallam került elé, de persze a HC-s csordavokálok továbbra is megadják hozzá a kellő súlyt. Na meg persze Scott Ian és Dan Spitz gyilkos riffjei, kiegészülve Charlie Benante dobos és Frank Bello basszeros kíméletlen sodrású ritmusjátékával. Mark Dodson producer is remek hangzást biztosított a Miamiban rögzített lemez dalaihoz. Következik az Out Of Sight, Out Of Mind, amely az album egyik leggyorsabb szerzeménye. Benante lendületes ritmusjátékára még a holtak is képesek lennének headbangelni. Ezt követi a lemez egyik kislemezdala, a Make Me Laugh. Súlyos téma, még súlyosabb mondanivalóval.Bár alapjában valóban vicces figurák alkotják a zenekart, dalszövegeik azonban komoly témákat boncolgatnak. Korábban írtak már a náci haláltáborok borzalmairól (The Enemy), figyelmeztettek már minket az atomháború veszélyeire (Aftershock), a Make Me Laugh-ban pedig az Egyházról írnak, akik visszaélnek hatalmukkal, ezzel kihasználva a hinni akaró, gyenge, vagy éppen lelki sérült embereket. Említettem, hogy március 22-én egy újabb feldolgozás EP-t adnak ki. Ezen a lemezen is szerepel egy átdolgozásuk, mégpedig a francia Trust zenekar Antisocial című dala, ami olyan jól sikerült, hogy mai napig kihagyhatatlan az Anthrax koncertek repertoárjából. A Who Cares Wins számomra egy kicsit kakukktojás, ráadásul a maga 7 és fél percével kicsit hosszúnak is találom. Ezt a rövid űrt rögtön pótolja a Now It’s Dark, amely igazai pogó-bomba. A dallama, és a fogós refrén örökre beleivódik a hallójáratba. Frank Bello-t a thrash műfaj egyik legjobb basszusgitárosának tartom, de a Schism dalban nyújtott játéka után rendesen fel kellett polcolni a meglepetéstől leszakadt ajkamat. Itt az ének és a hozzá társuló üvöltés a NYHC bandákat idézi. Majd jön az egyik személyes kedvencem, a Misery Loves Company. Azért bírtam és bírom a mai napig is a bandát, mert a gyors, brutális muzsika mellé eszméletlen fogós dallamokat képesek párosítani. Ennek egyik legfőbb csúcspontja ez a dal. A 13 című szerzemény gyakorlatilag egy rövid intro a lemezt záró Finalé előtt. Ez a dal pedig remekül keretbe foglalja a közel egy órás anyagot.
Mindent egybevetve, a State Of Euphoria lemezen az elejétől a végéig tökéletesen megírt dalok találhatók. Az ezt követő Persistence Of Time már bukás lett. A srácok is érezték, hogy eljött a váltás ideje, így Belladonna helyére érkezett John Bush, akivel aztán újra szárnyalni kezdtek. Mind a Sound Of White Noise, mind a Stomp 442 klasszikusnak mondhatóak. Kevés zenekar mondhatja el magáról, hogy pozitívan jön ki egy frontember-váltásból, náluk Bush jelenléte új impulzust fecskendezett a régi gépezetbe. Hiába azonban a sikeres időszak, őket is utolérte a nagy reunion-időszak (Kiss, Iron Maiden, Judas Priest stb.) és akkor még csak pár koncert erejéig visszahívták Joey Belladonnát. Naná, hogy ezt John Bush nem nézte jó szemmel, így nagy dírrel-durral lepattant. Persze ez már Scott Ian-t és csapatát nem zavarta, Belladonnával közösen 2011-ben elkészítették a fénykorukat megszégyenítő, kiválóra sikerült Worship Music című albumot. Scott Ian a napokban hiába mondta, hogy reméli összeomlik a zeneipar, ha igaza is lesz, az Anthrax a túlélők között szerepel majd…
Pontszám: 8/10
