A 2000-es évek elejétől gombamód szaporodtak az olyan zenekarok, ahol felbukkantak a szebbik nem jeles képviselői. Ez a gyors folyamat a szakmai kritikusokat arra késztette, hogy a női énekesekkel dolgozó bandákat külön zenei kasztba, úgynevezett female rock/metal-ba sorolják. Pedig nem volt ez mindig így. Emlékszem, hogy a ’80-as évek végén a különböző év végi „Ki volt az év énekesnője” szavazásokon rendesen törni kellett a kobakot, hogy minimum öt csajt meglehessen nevezni. Így tehát nem is véletlen, hogy az akkori 10-es listából kirobbanthatatlan volt a kanadai Lee Aaron, a szőke tünemény Lita Ford, a csupa csajból álló Vixen énekesnője Janet Gardner, és persze nem utolsósorban Dorothy Pesch, vagy ismertebb nevén egyszerűen csak Doro. Az 1964. június 3-án Düsseldorfban születet szőkeség tagja volt a germán heavy metal zászlóvivőjének számító Warlock zenekarnak. Érdekes folyamat, de megtörtént, hogy én személy szerint előbb hallottam Doro első szólólemezét az 1989-es Force Majeure korongot, mint a Warlock-nak a nagylemezeit. Egyrészt abban az időszakban az általános iskola padját koptattam, másrészt akkoriban csak úgy lehetett hozzájutni valamilyen „nyugati” banda lemezéhez, ha némi pénzért cserében átmásoltattuk az Elektromos Krokodil (netán a Solaris-ban) hanglemezboltban található bakelit lemezeket. Persze utólag a négy Warlock anyag is pótlásra került, de még a banda legutolsó lemeze, a sokak szerint klasszikusnak számító 1987-es Triumph And Agony sem okozott katartikus állapotot nálam. Mint ahogy a német metal lady első szólólemeze sem…

Igazából ez az ötödik Warlock nagylemez lett volna, de miután Doro úgy váltogatta maga körül a zenészeket, mint a fehérneműjét, így aztán teljesen egyedül maradt, a jogászok pedig azt a döntést hozták, hogy egymaga nem viheti tovább a zenekar nevét. Nem tudom melyik báját vetette be, de az tény, hogy mindig kiváló zenészeket tudott maga mellé állítani. Így aztán a Force Majeure lemezen az akkor még ismeretlennek számító, majd a mai napig a Dokken-ben játszó Jon Levin lett a gitáros (érdekes, egyben amatőrizmusra vall, hogy a lemez borítóján tévesen Devin-nek írták a nevét), a Warlock utolsó felállásából megmaradt Tommy Henriksen adoro2 20130307 basszeros, míg a dobok mögé az igazán nagyágyúnak számító Bobby Rondinelli (Rainbow, Black Sabbath, Quiet Riot stb.) ült le. Nézzük tehát a lemezt, melynek már a nyitónótájától dobtam egy hátast. No nem a gyönyörtől, sokkal inkább a meglepetéstől. Az A Whiter Shade Of Pale dal ugyanis a Procol Harum mai napig etalonnak számító felvétele. Ezzel még nem is lenne baj, azonban ez egy gyönyörű lassú szám, ami hát valljuk meg, egy alapból metalosnak titulált előadótól nem túl jó ajánlólevél így a korong elején. És különben is emelje fel a kezét az, aki meg tud nevezni még egy olyan lemezt, melynek a nyitó dala egy feldolgozás (persze tribute lemezek kizárva)! A horrorfilm gyűjteményemet tenném fel arra, hogy nincs több olyan album. Állítólag már készen állt a Force Majeure, amikor a menedzser beleszólása után Doro elővette ezt a dalt. Egy német produkció vajon milyen céllal alkalmazta ezt a feldolgozást? Naná, hogy az amerikai felvásárló piacra való bejutást remélték ettől a daltól. Az amerikai rádióállomások még ma is naponta játsszák az eredeti verziót, de Doronak szerencsére nem sikerült oda bekerülnie. Nem a kárörvendés beszél belőlem, de a Procol Harum dal mérföldekkel jobb a Doro-féle változatnál. Következik a lemez borítójához jól alkalmazkodva egy gép és egy üllő segítségével keltett zajos doro3 20130307intróval kezdődő Save My Soul, ami sodró lendületével, energikusságával sokkal jobb lett volna nyitódalnak. Az akkor még fiatal Jon Levin pedig nyom benne egy nagyon komoly szólót. Az a durva, hogy a lemez hallgatása közben arra gondolok, hogy zeneileg nem is lenne ez olyan gáz, de Doro cseppet sem kiemelkedő hangjával elrontja az egészet. A World Gone Wild is gyors tempójú, amerikai ízű power, erős refrénnel megtoldva. Lassan épül fel a Mission Of Mercy, ami aztán duzzadó refrént kap, de alapjában egy középtempós dal. Egy gyönyörű szólóval ezúttal is Levin menti meg a dalt. Az Angels With Dirty Faces alatt a ritmusszekció is rendesen odateszi magát. Doro szinte képtelen követni a lendületes szerzeményt. Zongorával kísért az alig két és fél perces Beyond The Tress című ballada, és itt meg kell említenem Claude Schnell (ex-Dio) billentyűst is, aki kisegítő muzsikusként funkcionál a korongon. Ez számomra az album csúcspontja. Doro mindig is kiállt a természet védelméért és elítélte amit az emberiség a saját környezetével művel. Így 24 év távlatából ennek a dalnak sajnos még nagyobb jelentőségedoro4 20130307 van. A Procol Harum feldolgozás után következik a másik kislemez dal, a Hard Times, amely zeneileg a maszk nélküli KISS nagy slágere is lehetett volna a ’80-as évek közepén. Persze amit Gene Simmons-ék csuklóból is eltudnak adni, az Doronak erőlködve sem megy. A rockzenék történetében annyi Hellraiser című dal született már (Ozzy, Motörhead stb.), ami alapján, mint nagy horror-fan, elsőként a nagysikerű filmsorozatra asszociálok, de mivel ennek az égadta világon semmi köze a filmhez, így gyors továbbléptetés a végtelenül unalmas dalról. Bobby Rondinelli rövid dobszólójával indul, majd speedes tempóban pörög az I Am What I Am. Power ballada a Cry Wolf, melynek alapötlete a „Fiú, aki farkas kiáltott” névre hallgató történet. Itt ütközik ki a legjobban, hogy Doronak mennyire átlagos hangja van. A hangszerelés teljesen rendben van, de a metal lady hazavágja a dalt. Az Under The Gun akár a Judas Priest valamelyik kislemezének B-oldalára is rákerülhetett volna. A doro5 20130307River Of Tears képében egy újabb ballada következik. Figyelitek? A lemez közepétől a speed témák és a lassú dalok váltogatják egymást. Eleve soknak találom a korongra zsúfolt 13 szerzeményt, mert több a töltelék, mint az értékelhető nóta. Bár az utolsó Bis Aufs Blut egy rövid A capella, de pokoli hosszúnak találom a kiadványt. A dolog pikantériája viszont az, hogy még háromnegyed órás sincs, számomra mégis egy örökkévalóságnak felel meg.

A leírtakból kiderül, hogy sosem leszek Doro-fan, így aztán kihagytam a tavaly december 2-án a giga énekes Jorn Lande-val való közös budapesti koncertjét is. Ez a buli elméletileg a tavaly október 19-én megjelent Raise Your Fist című Doro albumot promotálta, amire felkerült egy Hero című Ronnie James Dio emlékdal is, a Last Man Standing nótában a Firewind és Ozzy gitáros Gus G. vendégeskedik, az It Still Hurts-ben pedig Lemmy a Motörheadből. Tehát a metal díva továbbra is próbálkozik, kapcsolata meg is van hozzá, de engem nem tud meggyőzni.

Pontszám: 4/10