Január 21-én az A38 Hajón lép fel az ír Therapy?, akik az idén megjelent Disquiet turnéján játszanak nálunk. A modern metál egyik alapvető, kiszámíthatatlan, mindig megújuló zenekara az északír Therapy?, ami az énekes-frontember Andy Cairns vezetésével több mint huszonöt éve ontja a lemezeket. A legfrissebb idén tavasszal jelent meg, és a bevallottan az együttes legsikeresebb albumát, az 1994-es Troublegumot folytató Disquit turnéján a Therapy? ismét Magyarországra látogat – ezúttal azonban nem fesztiválfellépésre, mint eddig, hanem súlyos klubkoncertre az A38 Hajón. Az album és a koncert kapcsán Andy Cairns válaszolt Humel kérdéseire.
A Disquiet albumot nagyon pozitívan fogadta a szakma és a közönség is, mit gondolsz az anyagról így pár hónap távlatában?
Nagyon kellemes meglepetés volt! A legfontosabb a közönség reakciója, tőlük fantasztikus visszajelzéseket kaptunk, és ahogy mondtad, a lemezkritikák is nagyon jók voltak. Az album megjelenése óta csináltunk már három kisebb turnét, még az olyan országokban is ismét teltházas koncerteket adtunk, mint például Németország, ahol az utóbbi években kicsit visszaesett a koncertjeink látogatottsága. A közönség pedig együtt énekelte velem a Disquet albumos dalokat! Az év végén sikerült bekerülnünk sok olyan magazin „best of” listájára, akik már régóta nem foglalkoztak a zenekarral. Ez volt az igazi meglepetés, manapság már számítunk rá, hogy ezekre a listákra felkerüljünk. Utoljára talán 1994-ben fordult ez velünk elő. Tehát nagyon örültünk, de hogy őszinte legyek meg is lepődtünk.
Tényleg ekkora volt a meglepetés?
Mindenképp. A Disquiet a tizennegyedik albumunk, ennyi idő után egy zenekart már – hogy úgy mondjam – biztosra vesznek. Sokan vannak, akik láttak már minket tíz alkalommal, ők lehet, hogy inkább lemennek megnézni valami újabb zenekart, mert biztosra veszik, hogy a következő évben is fellépünk a közelükben, majd akkor ráérnek megnézni minket. Hiszen a Therapy? még hosszú éveken keresztül turnézik majd… Ezzel az albummal megtöltöttük a termeket.
A Disquiet nagyon különbözik a két előző albumotoktól. Gondolom a Crooked Timber és a Brief Crack of Light felvételét is imádtátok, tele vannak őrült tempókkal és váltásokkal. Az új lemez viszont ismét nagyon dalközpontú lett, tele fogós dallamokkal és együtténeklős dalszöveggel. Honnan jött ez a váltás, miért mentetek el ebbe az irányba?
Igen, a Crooked Timber és a Brief Crack of Light valóban a zenekarnak készült albumok. És igazad van, imádtuk ezeknek az albumoknak a felvételét! Abban az időben nagyon másfajta zenéket hallgattunk. A Disquiet-tel vissza akartunk térni a klasszikus Therapy? hangzáshoz. A dallamokhoz és az egyszerű, megjegyezhető szövegekhez. És úgy tűnik, a legtöbb Therapy? rajongónak ezek a klasszikus hangzású albumok tetszenek jobban. Vannak lemezeink, amik nem lettek túl népszerűek, mint például a Babyteeth, A Suicide Pact, vagy a Crooked Timber. Mi imádjuk mindhárom albumot, viszont ezek csak a legelvetemültebb rajongóinknak tetszettek. Próbálunk minden alkalommal valami újat alkotni, tehát két kísérletezős album után nem akartunk egy harmadikat kiadni. Szerencsések vagyunk, mert van egy olyan kemény mag, aki szereti ezeket a kísérletezős lemezeket is, viszont a szélesebb réteget a fogós dallamok érdeklik.
Van valami elvárás a közönség részéről, amikor nekiálltok egy újabb albumnak?
Nem hiszem. Mindenkinek megvan a maga kedvence. Amikor egy új album szóba kerül, van, aki egy Troublegum stílusú anyagot szeretne, más a sötét és borult témáinkat akarja inkább hallani… Szerintem akinek a Therapy? a kedvenc zenekara, annak kimondottan tetszik ez a kiszámíthatatlanság. Kétségtelen, hogy nem könnyítjük meg a saját dolgunkat, simán előfordul, hogy kijövünk egy albummal, amit mi imádunk, a közönségünk pedig egyáltalán nem szeret. Viszont úgy gondolom, hogy talán pont ezért lehetünk még mindig jelen és készíthetünk újabb lemezeket.
Változik idővel a dalok megítélése az olyan nem igazán népszerű albumok esetében, mint például a Suicide Pact?
Igen, nagyon sokat, jó a példa. Amikor kiadtuk a Suicide Pact-et, szinte sokkoltuk a közönséget. Nagyon megosztottuk őket. A szakma és a közönség egyik fele zseniálisnak, a másik fele borzalmasnak tartotta azt a lemezt. Egy angol rádiós DJ szerint annyira rossz az az album, hogy minden kiadott CD-t el kellene égetni, ezt lehozta élő adásban, hahaJ A különböző daloknak persze nagyon különböző lehet a fogadtatása. Ott van például a Sister című szám, aminek egy ilyen hipnotikus, nagyon németes lüktetése van, ma is nagyon népszerű darab. Aztán ott van az albumot nyitó He’s Not That Kind of Girl, amit ha előveszünk nagyritkán az elsősoros Therapy? rajongókon kívül senki nem szeret. Talán az a legjobb dolog a Disquiet albumban, hogy mivel nagyon dallamos, ezért bármilyen más hasonló korábbi szerzeményünkkel harmonikusnak fog hatni és erőteljes pozitív energia jön át a színpadról. Ha a Suicide Pact-ről szeretnénk valamit játszani, akkor inkább a sötétebb és nyomasztóbb hangulatú dalokból kell összeraknunk egy teljes estés anyagot, nehogy kilógjanak a sorból. A kettőt nem igazán tudjuk keverni.
A Disquiet dalait a Troublegum 20 éves évfordulóját ünneplő turné után kezdtétek el írni. Milyen hatással volt az a turné a dalírásra? Több lemezismertetőben is lehet olvasni a két album közötti vélt párhuzamról.
Neil, a dobosunk még nem volt velünk a Troublegum idején, a turné előtt tanulta meg a teljes album anyagát. A koncertek fantasztikusak voltak, teltházas volt a turné, hatalmas volt a hangulat, a zenekarnak is teljesen egyedi élmény volt végigcsinálni. A turné után mutattam meg a srácoknak az új ötleteimet, amik ha jól emlékszem az Idiot Cousin és Still Hurts alapjai voltak. Kíváncsi voltam a véleményükre, mert én túl pop-osnak, túl tradicionálisnak éreztem ezeket. Neil nem értette mi a bajom, nagyon megfogták ezek a témák, azt javasolta, hogy menjünk el ebbe a Troublegum-os irányba. Én kicsit szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban, az az album 20 éves, azóta van sok kiváló fiatal zenekar, akik azt a stílusú zenét játsszák. Aztán kicsit gondolkodtam rajta, és arra jutottam, hogy ha ma belebújok annak az embernek a bőrébe, aki a Troublegum-ot írta, képes leszek a mai világot hitelesen, az ő szemszögéből bemutatni. Megállapodtunk, hogy ez lesz az új album iránya. Otthon aztán elővettem az akusztikus gitárom, ha bármi ötletem volt, a konyhaasztal mellett felvettem a telefonommal, és elküldtem Michael-nek és Neil-nek. Így állt össze az album. Miután megvolt az irány, már nagyon könnyen és gyorsan haladtunk az anyaggal.
Ha jól tudom elég messze éltek egymástól. Hogyan tudjátok a távolság ellenére megteremteni a zenekaron belüli kémiá?
A két előző albumunkat közösen írtuk a próbatermünkben. Összejöttünk, reggeltől estig zenéltünk, olyan négy héten belül összeállt mindkét lemezanyag. A Disquiet esetében a dalközpontú megközelítés miatt először az alapötleteket küldtem át a srácoknak, csak akkor kezdtünk közös munkába, amikor volt 14 dalvázlat, amit kidolgozhattunk. Két hetet töltöttünk együtt a próbateremben, ekkor állt össze a végleges anyag.
Hogy emlékszel vissza a stúdiózásra?
Nagyon jól éreztünk magunkat a stúdióban! Annak ellenére, hogy a producerünkkel, Tom Dalgety-vel már hosszú ideje baráti a viszonyunk, ez volt az első album, amin együtt dolgoztunk. Nem volt semmi feszültség, nem ment a kritizálás, kizárólag az számított, hogy az adott téma jó volt vagy sem. Két hét alatt vettük fel a dalokat, utána még két hetet töltöttünk a keveréssel.
Hogyan és mikor jönnek nálad az új ötletek?
Ez elég változó. Az első három albumunk idején tartottam otthon egy hűtőnyi sört és egy elektromos gitárt, zenéltem és söröztem. Ez a módszer nem működik hosszabb távon, manapság teljesen másképp dolgozom. A szövegötletek akkor jönnek, amikor éppen nem vagyok zenei környezetben. Miközben kutyát sétáltatok, moziba megyek, vagy könyvet olvasok. Ilyenkor próbálom leírni az adott ötletet egy füzetbe vagy a telefonomba. A zenei ötleteken otthon szoktam dolgozni. Van egy zeneszobám ahová elvonulhatok, ha egyedül vagyok otthon. Egy dolgot megtanultam a 90es években, az ötleteket nem lehet erőltetni. Volt egy időszak, amikor minden nap akartam írni valamit. Hiszen zeneszerző vagyok, ez a dolgom! Emiatt sajnos születtek olyan dalaink, amik mai füllel nem hatnak természetesnek, érezni rajtuk ezt a görcsölést. Egyébként Michael is hasonlóan dolgozik, van neki is egy kis hangszigetelt szobája a padlásán ahol esténként zenélget, onnan szokta nekem átküldözgetni az ötleteit.
A szövegeidben az első lemez óta folyamatosan ott van düh és a szorongás. Honnan jön ez az állandó feszültség, nyilván ma már teljesen más ember vagy, mint 20 éve.
Szerintem a feszültség, az agresszivitás, a düh állandóan ott van bennünk. Abban változunk csak, ahogy ezt kezeljük. Fiatalon az ember az ideje nagy részét piálással, zenehallgatással és koncertekre járással tölti, tele van dühvel és csalódottsággal. Csalódsz a barátaidban, szerelmes leszel és kiábrándulsz, a politika cserben hagy, benned van az az érzés, hogy folyamatosan valami többet akarsz az életedtől, hatalmas rajtad a nyomás. Sok barátom teszi fel nekem a kérdést, hogyan tudok ilyen idősen is ennyire dühös maradni a színpadon. Én pedig visszakérdezek, hogy ők nem mérgesek? Persze hogy azok, valaki felbosszantja őket vezetés közben, amiből szóváltás lesz, vagy a bank nem ad nekik hitelt, amiért elkezdenek az ügyintézővel kiabálni, a düh és a feszültség mindenkiben ott van. Én szerencsés vagyok, kiadom magamból a színpadon, nem kezdek el balhézni senkivel a mindennapi tevékenységeim során. Nézz körül, hányan kezdenek el kiabálni a gyerekeikkel, mert a munkahelyen problémák vannak… Mivel a főnökkel nem kezdhet el balhézni, otthon a gyerekekkel fog. A másik, amit sokszor a fejemhez vágnak, hogy a rockzene a fiatalok zenéje. Nem! Már nem. Talán a hetvenes években igaz volt ez az állítás. Ha manapság lemegyek megnézni egy koncertet a fiatalok mellett megtalálom az ötvenes, vagy akár hatvanas arcokat is. Nagyon jó érzés ezt látni.
Ez gondolom ugyanúgy igaz rátok is, aki a kezdetektől hallgat benneteket, ma már a tizenéves gyerekeivel együtt járhat le a Therapy? koncertekre.
Igen, sokan jönnek oda hozzánk fellépések után egy fényképre, vagy egy aláírásért olyan tizenéves gyerekekkel, akik egy Fall Out Boy, vagy hasonló zenekar pólójában vannak. Aztán a következő turnénkon is látom ugyanezeket a srácokat, de már a barátaikkal. Hatalmas érzés.
Amikor zenélni kezdtetek ez a közeg teljesen másféle lehetett, akkoriban elég komoly feszültség volt a különböző műfajok között. A punkok, a kopaszok és a rockerek között éles ellentét volt. Hogyan tudtatok egy ilyen meghatározhatatlan stílusú zenével rajongóbázist kiépíteni?
Belfast-ban kicsit más volt a helyzet annak idején, ebből a szempontból szerencsések voltunk. A politikai feszültség miatt a nagyobb pop, rock és indie együttesek nem léptek fel Észak-Írországban. A metal és punk zenekarok közül többen ennek ellenére is jöttek fellépni, az olyanok, mint a Metallica, Anthrax, Iron Maiden, Motörhead, vagy a UK Subs, Damned, Clash… Tehát ha valaki játszott, mindenki ment a koncertre, zenei beállítottságtól függetlenül. Még a reggae, vagy az olyan elektronikus zenét játszó zenekarok koncertjeire is mentünk, mint a The Human League. A lényeg, hogy élő zene legyen! Határok nélkül. Ez a mentalitás jellemezte akkor a Belfast-ot. Tehát amikor elkezdtük az első dalokat megírni a Babyteeth albumra, nem kellett aggódnunk amiatt, hogy néhol punk-os, vagy akár techno hatások is megjelennek a dalokban. Hogy még jobban megértsd az akkori helyzetet, nagyon kevés helyen tudtak kezdő zenekarok fellépni. A Warzone nevű punk klubban tudtunk magunknak legtöbbször koncerteket intézni. A klub a város közepén állt, pont a két megosztott tábor között. Az odajárók mind a békét, a szabadságot, és az egység megteremtését tartották fontosnak. Volt abban a klubban egy vega étterem, két koncerthelység, és pár próbaterem, ahol a helyi zenekarok összejöhettek. Náluk egy élő zenés est úgy nézett ki, hogy mellettünk még fellépett egy Discharge, egy Operation Ivy és egy Godflesh stílusú zenekar is. Hatalmas volt az összetartás, egymás hangszerein játszottunk, segítettünk a másiknak pakolni… Nem az volt a jellemző, hogy elkezdtünk egy zenekart kutyázni, mert éppen az egyik dalban megjelent egy techno ütem, pont ellenkezőleg, támogattuk egymást. Ez a mentalitás van meg bennünk a mai napig. Aztán amikor elkezdtünk utazni Európában, mi is megtapasztaltuk a különböző stílusok közötti megosztottságot. Rengetegszer megkaptuk, hogy nem normális egyszerre szeretni metal, hardcore vagy avantgárd zenekarokat. De hát miért nem? Ez mind zene!
Hogyan emlékszel vissza az első donington-i fellépésetekre? Ti voltatok az egyetlen nem metal zenekar a fellépők között.
A legjobban talán az az eset jellemzi jól azokat az időket, amikor a Kerrang! a Screamager-t a hét kislemezének választotta. Majdhogynem elnézést kértek érte az olvasóktól, hiszen egy olyan zenekarról van szó, akik rövid hajjal punkos zenét játszanak. Kapták is utána a leveleket zsákszámra, hogy miért kell egyáltalán ezzel a zenekarral foglalkozni egy Kerrang! szintű újságban. A donington-i felkérést kizárólag a Kerrang!-ben és a Metal Hammer-ben megjelent pozitív lemezkritikáknak köszönhettük. Fyfe és én kicsit tartottunk is tőle, Michael nyugtatgatott minket, hogy ne aggódjunk, jók a dalok, nem fognak minket ledobálni a színpadról. Végül is igaza lett, hatalmas koncert volt. A Metal Hammer-ben minden hónapban lehoznak egy olyan eseményt, ami szerintük megváltoztatta a metal történetét. Ezt a fellépést is oda sorolták pár éve, ekkora dolog volt rövid hajjal ott fellépni 1994-ben. Ha belegondolsz, akkoriban rajtunk kívül olyan zenekarok kezdtek el népszerűek lenni, mint a Faith No More, a Prong vagy a Helmet, tisztán látszott, hogy új idők jönnek.
Hogyan állítjátok össze egy-egy koncert programját? Próbáltok valamennyire alkalmazkodni a közönség várható összetételéhez? Mennyire befolyásoló tényező, hogy éppen egy Prodigy vagy egy Sepultura előtt léptek fel?
Egy ideig próbáltuk figyelembe venni. Hogy őszinte legyek nem volt egy túlságosan sikeres próbálkozás. Pár éve felléptünk a Hellfest-en, a lemezbemutató turnén is játszott dalokat adtuk elő, hatalmas sikere volt. Az emberek nem hülyék, ugyanazt a változatosságot akarják tőlünk látni egy klubban és egy fesztiválon is. És valahol ez így is van rendjén.
Ebben az évben két programmal is felléptek, a Disquiet bemutató turnéja mellett lesz pár Infernal Love jubileumi koncertetek. Hogyan készültök ezekre a koncertekre? Az Infernal Love egy elég sötét és személyes hangvételű album, a hangszerelése is elég komplex.
Igen, az Infernal Love-os koncerteken fellép velünk egy sampler-es, illetve Neil is besegít a különböző mintákkal és effektekkel. Az első negyvenöt percben lejátsszuk a teljes albumot, ez egy nagyon sötét, teátrális előadás, a koncert második fele pedig egy igazi klubkoncert a többi albumról mazsolázva. Nem volt egyszerű összerakni a programot, rengeteget kellett próbálnunk. Egy héten keresztül csak azon dolgoztunk, hogyan tudjuk majd élőben is a lemezminőségben megszólaltatni a teljes albumot. Nagyon különleges élmény játszani. A Troublegum jubileumi turnéján úgy éreztük, hogy a világ legjobb bulijába csöppentünk bele. Ment az ugrálás, együtténeklés, szörfözés, emberek repkedtek a színpadról. Ehhez képest az Infernal Love eddigi koncertjein az emberek álltak, és hallgattak minket. Az olyan dalokra, mint a Diane, vagy a Bowels of Love nyilván nem kezdesz vad színpadmászásba, a közönség próbálta minél mélyebben befogadni és élvezni az előadást.
Nálunk ez lesz a második klubkoncertetek, általában fesztiválokon lehet benneteket Magyarországon látni. Beavatnál minket a koncertszervezés üzleti hátterébe? Milyen feltételeknek kell teljesülnie, hogy egy saját koncert létrejöhessen?
Az első lépés mindig a felkérés. Ha megkeresnek minket egy önálló koncerttel kapcsolatban, próbálunk eleget tenni a felkérésnek. Megnézzük, hogy ütemezés szempontjából megoldható-e, oda tudunk-e utazni. Nyilván szempont, hogy se a zenekar, se a szervező ne bukjon hatalmas összeget. A Disquiet kiadása után rengeteg helyről kaptunk felkéréseket, így minden adott volt, hogy végre egy önálló klubkoncertet szervezzünk. A fesztiválokon adott negyvenöt perc helyett így egy órával többet zenélhetünk.
Ha pusztán pénzügyi okok miatt nem tudnátok adott területekre eljutni, ahol egyébként lenne rátok igény, összeállnátok egy hasonló kaliberű zenekarral egy co-headline típusú turnéra?
Gondoltunk már rá, és korábban volt már hasonló kezdeményezés. Viszont egy ilyen turnét összehozni nem egyszerű. Ebben az iparban elég sok egót kell kezelni, és olyan kérdéseken csúszhat el a dolog, mint a turnébusz mérete, vagy hogy milyen hotelekben töltjük az éjszakát… A különböző zenekarok különböző dolgokhoz vannak hozzászokva. De ez még a zenekaron belül is igaz, mi hárman teljesen más ütemben éljük az életünket, amikor utazunk. Pláne most, hogy már nem a húszas éveinkben járunk.
Kis túlzással folyamatosan turnéztok, gondolom a változások ellenére továbbra is élvezitek ezt az életformát.
Természetesen, nagyon szerencsésnek érezzük magunkat, hogy egyáltalán turnézhatunk. Nem egyik napról a másikra váltunk népszerűvé, lépésről lépésre építettük fel a bázisunkat, eleinte akár 10-15 fős közönség előtt játszottunk. Ennek köszönhető, hogy amikor a Troublegum idején felpörögtek körülöttünk az események, nem ment el az eszünk. Meg tudtuk őrizni a saját egyéniségünket. És emiatt sikerült a mai napig megtartanunk egy roppant hűséges rajongóbázist. Valamint ennek köszönhető az is, hogy a mai napig meg tudunk élni a zenélésből. Sosem váltunk sztárokká, akik a turnén befolyt összeg nagy részét a drága szállodákra és a luxusra költik. Rengetegen kidőltek a sorból a kilencvenes években, amikor eltűnt a nagy kiadó, és már nem telt kényelmes turnébuszra… Mi mindig is egyszerű, zeneszerető átlagemberek maradtunk.
Rendszeresen hallunk tőletek feldolgozásokat a kedvenc zenéitekből, büszkék vagytok a hatásaitokra. Össze tudnál állítani egy listát abból az öt számból, amit fel szeretnél dolgozni a jövőben?
Attól tartok, azon a listán csak észak-ír punk zenekarok lennének a hőskorból. Nem tudom, Magyarországon mennyire ismert a Good Vibrations című film, olyan három éve jöhetett ki. Egy észak-ír lemezkiadó köré épül, egy könnyed punk vígjáték, ha teheted, mindenképp nézd meg. Rengeteget megtudhatsz belőle a hetvenes évek végi Belfast-ról, az én ötös listám is onnan kerülne ki.
Gondolkodtatok már egy csak feldolgozásokból álló album esetleges kiadásán?
A kiadó már előjött egyszer egy ilyen ötlettel. Nem tudom… Annyira különböző zenéket hallgatunk, hogy ha mi raknánk össze, egy teljesen bizarr zenei kavalkád lenne. A punk és a black metal közötti spektrumot teljes mértékben lefednénk. Szerintem mi sokkal jobban élveznénk egy ilyen albumot, mint a közönségünk, lehet meg kellene először kérdeznünk őket is, mit gondolnak. Ma már elég gyorsan és egyszerűen fel lehet egy ilyen albumot venni.
Milyen terveitek vannak 2016-ra?
A következő három hónapban turnézunk, aztán jönnek a nyári fesztiválok, hamarosan ezeket a dátumokat is be tudjuk majd jelenteni, a szervezés már folyamatban van. Szeretnénk minél több fesztiválon fellépni április és augusztus között. A kérdés az, hogy mi lesz szeptembertől az év végéig. Eredetileg neki akartunk állni az új anyag megírásának, azonban még mindig kapunk felkéréseket a Disquiet lemezbemutató turnéja kapcsán. A fesztiválszezon után eldöntjük majd, mennyit akarunk még koncertezni ezzel a lemezzel. És persze azt is el kell majd döntenünk, milyen irányba megyünk majd el a következő lemezzel.
Addig is várunk benneteket Budapesten!
Én is nagyon várom már, mindig is hatalmas élmény Magyarországon játszani! Tarr Béla a kedvenc rendezőm, ezért minden budapesti fellépés különleges számomra. Köszönjük a folyamatos támogatást a magyar közönségnek!
Jegyár: 5000 Ft, elővételben: 4500 Ft. Jegyek elővételben vásárolhatók az A38 Hajó honlapján, illetve személyesen az A38 Hajón.
