Az év végéhez közeledve a leghatározottabban ki merem jelenteni, hogy számomra a Paradise Lost Plague Within lemeze az idei esztendő csúcsalkotása. Tökéletesebb csak akkor lenne, ha a deluxe verzión szereplő két bónuszdal (Fear of Silence, Never Look Away) is felkerült volna a hagyományos kiadásra. Mint azt már hónapok óta tudtuk, a banda a tavalyi bulgáriai fellépését rögzítette, melyre egészen pontosan a Plovdiv-ban található ősi római színházban került sor. A dupla cd+dvd kiadás hanganyagával kapcsolatban az alábbiakban foglalkozunk.
Már az első hangok nyilvánvalóvá teszik, hogy a hangzás nincs agyonpolírozva, nem alkalmaztak semmiféle stúdiós trükköt, mely természetellenesen steril megszólalást eredményezett volna. Az arányosságon ettől függetlenül talán lehetett volna mit javítani. A nyitó Tragic Idol-ban nagyon kellemes összhangot lehet hallani a szimfonikusok és angol barátaink játéka között. Sajnálatos módon, már az első daltól majdhogynem végig állandósul egy olyan tényező, mely sokak számára zavaró lehet, ez pedig természetesen Nick énekhangja. Néhány évvel ezelőtt a Draconian Times MMXI dvd-n hű technikusuk, Milly Evans kiválóan segítette a zenekart a szintetizátor és a mikrofon mögött. Szerintem sokat dobott volna a performanszon, ha Sir Holmes a magasakat itt is átengedi Miltonnak. A Last Regret felbukkanása nem túl meglepő, sokat nem is kellett variálni rajta, hisz az eredeti verziót a prágai szimfonikusok erősítették. Az In Requiem záródala, a Your Own Reality felbukkanása a meglepetések sorát gyarapítja az első disc-en. Hamis hangok sajnos itt már nemcsak a szarkasztikus humorérzékéről híres frontember részéről tapasztalhatók. Az Over the Madness sem számít a zenekar repertoárjában állandó tételnek. Noha Nick itt is érezhetően megküzd az énekdallamokkal, a végeredmény minden szempontból élvezhetőbb. Kedvenc Paradise Lost lemezemről, az Icon-ról is bekerült egy igazi gyöngyszem, a Joys of Emptiness. Itt párhuzamot kell vonnom jelen tárgyunk koncertlemeze és a MetallicA S & M anyaga között. Sajnos még maga Michael Kamen is elkövette azt a hibát, hogy sokszor rátolta a nagyzenekart Hetfieldékre, azt a hatást eredményezve, hogy az embernek néha az a benyomása, mintha két külön koncertfelvételt mixeltek volna össze. Az eredeti verziót tekintve egy súlyos, monumentális goth metal remekműről van szó, itt viszont a komor, lassú melódiákhoz való idomulás helyett, egy fergeteghez hasonlatos sűrű hangzású szimfónia nyomja el a 1993-as lemezen hallható verzióból áradó erőt és szenvedélyt. A kórus mindenesetre kiválóan teljesít, ők valóban erősítik a dal atmoszféráját. A Plague Within egyik legemelkedettebb hangulatú alkotása, a Victim of the Past itt debütált először a nagyérdemű előtt. Meg merem kockáztatni, hogy ez még az albumon hallható verziónál is erősebb. A Soul Courageous egyre gyakrabban bukkant fel az elmúlt évek P.L. koncerteken, de őszintén szólva a “natúr” verziót is a One Second leggyengébb pillanatai között tartottam számon, itt meg egyenesen egy esti showműsor felvezető zenéjére emlékeztet. Ha szándékosan akartak idecsempészni egy kakukktojást, akkor érdemesebb lett volna a cirka másfél évtizede igen komoly viharokat kavart, de a maga nemében kiválóra sikerült Host-ról mazsolázni. Az utolsó közösen előadott dal a Plovdiv filharmonikusokkal és a Rodna Pesen kórussal, egyben a legrégebbi klasszikusa Yorkshire mestereinek, a Gothic. Egy rossz szavam sem lehet eme definitív örökzöldre, kiválóan zárása az első lemeznek.
Meglepően sok dal került be a setlistbe abból a korszakból, amikor a zenekar visszatalált a súlyosabb hangzáshoz. A The Enemy-vel kezdve már egy “hagyományos” előadást hallhatunk Mackintoshéktól. Sajnálom, hogy ide már nem terjedt ki a nagyzenekari hangszerelés, elvégre az In Requiem első klipnótája szinte üvölt az “extrákért”. A Symbol of Life-ot két egymást követő track képviseli, az Erased és az Isolate. A Faith Divides us. címadója is megérdemelt volna egy “élő remixet”, de így is az utóbbi kiadványok egyik legszívbemarkolóbb momentuma. Az As I Die a kedvencem a második cd-ről. Nagyon lendületes, nagyon erőteljes és már több, mint húsz éve megérdemelten nagyon klasszikus. Ahhoz képest, hogy mekkora hisztit csapott a rajongótábor zöme, amikor kiadták a One Second-öt, mára (itt is) kitörő lelkesedéssel fogadja a közönség a “vitatott éra” kirobbantójának számító 1997-es albumának címadóját. Hasonló a helyzet a Say Just Words-zel is, melyet megelőz a valamivel régebbi ikonikus True Belief. Legvégül az a dal következik, mellyel egyben megismertem anno kedvenc angol kvintettemet, ez pedig a The Last Time.
A kisebb-nagyobb szépséghibái ellenére is figyelemreméltó kiadvány a Symphony for the Lost. Nem kezdem el sorolni azokat a dalokat, melyeket hiányolok, akár a szimfonikus, akár a sima élő verziók közül, mert a lista hossza talán meghaladná a mostani írásomat. Tényleg csak annyit tudok mondani, hogy számomra ők a világ tán legalulértékeltebb zenekara. Nem számít, hogy több évtizedes rock/metal klasszikusokról, kísérletezős albumokról vagy újkori mesterművekről van szó, a Paradise Lost nélkül szegényebb lenne a művészet. Becsüljük is meg őket, elvégre ezeket az öreg művészeket soha senki sem lesz képes pótolni, miután szögre akasztották hangszereiket.
