Lemezismertetőinkben nem szeretném folyton a KlasszikuShock rovatunkat erőltetni. A friss megjelenésekre is gondolnunk kell, na és persze ne midig a múltból táplálkozzunk. Elnéztem napjaink albummegjelenéseit, hát nem sok jóval kecsegtetett számomra. Igazából egyedül a német Lacrimosa új kiadványán akadt meg a szemem. Sosem voltam nagy rajongójuk, legyen az bármely zenekar, a német nyelvet továbbra is rühellem a zenében, de a gothic vonal azért megmozgatta a fantáziámat. Apró foszlányként még él az emlékezetemben, hogy az egymást követő Elodia/Fassade/Echos című lemezeiket anno sokat forgattam. Mivel gothic vonalról az új Paradise Lost és a legutolsó Moonspell lemeznél is megelőzött Tibi, így amondó voltam, megpróbálkozom a német gothic legenda új lemezével.

 A német Tilo Wolff és a finn Anne Nurmi 1990-ben alapította darkwave-gothic duóját, a Lacrimosa-t! Tilo Wolffnak sosem volt problémája azzal, hogy egy kiadó igényeinek megfelelő muzsikát írjon, mivel a megalakulástól kezdve – amikor a Lacrimosa név mögött még csupán egyes-egyedül rejtőzött – saját kiadója által jelentette meg műveit. Tilo Wolff soha nem lenne képes megalkudni és fejet hajtani bármiféle trend, elvárás előtt. A Lacrimosa 2005-re már a legismertebb német gothic zenekarrá nőtte ki magát. Zenéjük és a németül énekelt szövegeik mindig is összefonódtak, Tilo Wolff világa pedig a kezdetek óta koncepciózus – fekete és fehér. Így van ez a november 6-án megjelent Hoffnung esetében is.

Miközben hallgatom a lemezt, fürkészem a szakportálokat, egy valami ugyanis nem hagy nyugodni. Most én lennék az igazi vérköcsög, akit rossz passzban kapott el az album, ezért írásával porig alázza, vagy zeneileg ennyire eltávolodott tőlem a Lacrimosa, de az is lehet, hogy pusztán Tilo megálmodott világával nem tudok kellően azonosulni. Mindenesetre valószínűleg velem lehet a baj, mert bár az album pár napos megjelenése miatt még kevés portálon fejtik ki róla a véleményüket, de a kommentek és a pontszámok többsége igen pozitív. Igazából nálam már a lemezt nyitó Mondfeuer dallal elvágták magukat, az előítéletemet pedig a hátralévő felvételek sem tudják eloszlatni. Mi a fészkes fenéért kell egy közel 16 perces dallal nyitni egy lemezt? Ezzel mondjuk még nem is lenne baj, de amikor az gyakorlatilag tiszta intro, na akkor elgurul a gyógyszerem. Értem én, hogy nagyzenekar, opera, melankólia, szerelem, halál és még mit tudom én, na de kérem, amíg az új Moonspell rendesen odabasz (eddig nálam az év lemeze), addig itt semmi kraft nincs. Egymást váltják a befásult, megfásult, melankolikus, keserű, lassan kibontakozó, sötét erejű dalszerkezetek, én meg közben a falat kaparom. A metalt ezen az albumon jószerivel mindössze egy tétel, az Unterwelt juttatja eszünkbe közvetlenül. Ne tessék félreérteni, már régóta nem vagyok híve az ikergitáros riffáradatnak, nagyon is bejönnek az elektronikus betétek, feltéve, ha van bennük fantázia és megfelelő agresszivitás. De a Hoffnung esetében nálam minden hibádzik. 10-es skálán nem szokásom 5 alatt pontozni, mivel tisztában vagyok azzal, hogy az adott dalok megírása/elkészítése mögött mekkora munka rejlik. Ebben az esetben azonban szánom-bánom, hogy ennek a lemeznek a meghallgatására időt fordítottam.

Pontszám: 4/10