Egész úton az Analog felé, majd az esemény után is azon agyaltam, mennyire lesz kemény meló önismétlés nélkül, negyedik alkalommal is beszámolót írni a 80-as, 90-es évek egyik legendás gitármágusának aktuális budapesti hangversenyéről. Aztán úgy döntöttem, beállok, illetve leülök „shred-pozícióba” a laptop elé, és -idézem- „LEEET’S DO THIS!!!” (ennek később még lesz jelentősége)!
A „shred-gitározás” magasiskolájának egyik innovatív, és egyben stabil alappillére, jelenleg a Manowar seregében harcoló Michael Angelo Batio idén is kiválóan szórakoztatta a szerény létszámú, de annál lelkesebb közönséget.
A Magyarországra már lassan hazajáró gitárvirtuózunk ezúttal a „Speed Kills” turnéjának keretein belül hozott egy best of Batio jellegű szettet, amely voltaképpen egyezik a korábban is játszott repertoárral, magába foglalván életművének híresebb darabjait, illetve hősei tiszteletére átdolgozott tribute tételeket, végül, de nem utolsó sorban roppant szórakoztató sztorijait a dalok között.
Az aktuális „Speed Kills” turné tán annyiban különbözik a korábbi Batio koncertektől, hogy jelenleg power trio felállásban, instrumentálisan zajlik a turné, ami részben érthető, hiszen így utal karrierjének fókuszpontjára, a heavy metal gitározás fókuszpontjára, viszont énekes nélkül talán enyhén csonkának tűnhet ez a felállás.
Én speciel azok közé tartozom, akik akkor is csodálva néznék, hallgatnák a shred-katonáját, ha egy darab ukulelével menne fel a színpadra és gyerekdalokat pengetne.
No, akkor lássuk is, mi történt ezen kiváló estén.
Gondoltam, majd lesz valami teátrális intro, videó bejátszásokkal, brutál, szikrázó gitárokkal, meg amit el tudtok képzelni, de valójában csak feljöttek a színpadra, Michael Angelo Batio érces hangján felordított (a korábban megszokott módon), „ARE YOU REEADY?? LET’S DOO THIS!” majd bele is kezdtek az „8 pillars of steel”-be. Kifejezetten jó indítás, amely felidézi a 80-as évek glam/hard rock/heavy metal dallamcentrikus világát, azonban kellően tekervényes módon teszi ezt. Nyilván egy Batio dal esszenciája a dallam/shred/változó ritmusképletek triumvirátusára alapszik, ez úgy nagyjából folyamatosan jelen van az amerikai gitárművész játékában.
A fentiek fényében szinte kötelező jelleggel kerültek elő olyan tételek, mint a „No boundaries”. Lehet, hogy tévedek, de úgy tudom, ez a dal tette végérvényesen elismertté nem csak rock/metal berkekben. Itt már úgy egészen komolyan érinti a neoklasszikus stílust, amolyan Yngwie Malmsteen/Jason Becker-es stílusban. Őket egyébként meg is említette két dal között, de erre még visszatérek.
A saját dalokból felcsendült a „Hands without shadows” illetve az én személyes kedvencem, a „Rain forest”. Utóbbi dalát még nem volt lehetőségem élőben hallani és ezt két éve szomorúan ecseteltem is neki a dedikáláskor. Hát…mit mondjak, lehet, emlékezett erre a csüggedt rajongóra, haha.
Az est nagyobb részét Michael Angelo Batio az általa (illetve sokan mások által is) nagyra tartott gitárhősök emlékére összerakott tribute egyvelegeknek szentelte, mint például Dimebag Darrell, Eddie Van Halen, Randy Rhoads, illetve ráadásnak egy Metallica dalcsokor is elhangzott. Úgy érdemes ezeket elképzelni, hogy az adott gitárhős/zenekar híresebb témáit játsza el, leginkább a saját stílusában, de emellett részben hű marad az eredeti riffekhez, támákhoz.
Ezen a ponton érdemes megemlíteni a dalok közötti konferálást, sztori-hegyeket. Kiemelte például, hogy fontosnak tartja az egyediséget, ha zenélésről van szó, és, hogy Ő sosem tudna úgy játszani, mint mondjuk az általa nagyra becsült gitárosok, ezért is formálja saját stílusára a tiszteletadásként felcsendülő Van Halen, Ozzy, Pantera, Metallica témákat.
Én abszolút egyetértek ezzel a hozzáállással, mert fontosnak tartom, hogy egy zenész legyen tájékozott, ismerjen sok zenei műfajt, zenészt, legyen meg az inspiráció, és ezek alapján alakítsa ki a saját stílusát, és ne egy az egyben játsszon ugyanúgy, mint hősei.
Itt egyébként a fiatalkori koncertélményei (Kiss, Ozzy, Van Halen) mellett megemlített olyan zenészeket, mint John Petrucci, Steve Lukather, akik egyébként tanultak is Mike-tól. Emellett kitért a Polyphiára is, mint modernkori, stílusújító zenekarra. Számomra ez kifejezetten szimpatikus húzás. Egy két lábbal a földön járó embert hallunk, látunk-
Az időben viszonylag szűkös szett lezárásaként, a koncert egy rituális stációja alatt előkerült a legendás „V” alakú duplagitár, ami Batio elmondása szerint a saját találmánya, és én ezt el is hiszem. Itt már végül is minden volt, 2 kezével 10 felé játszott, már-már kisebb cirkuszi mutatványhoz tudnám hasonlítani.
Alapvetően is látványosan játszik MAB…anno kitalálta ezt a speciális, hadonászós kézmozdulatot, amit belevitt a gitározásba, és ez szerintem a mai napig is megállja a helyét. Rendkívül szórakoztató.
A duplagitáros etap talán legemlékezetesebb pontja az Iron Maiden klasszikus „The Trooper” sajátos verziója, melyben majdhogynem minden gitárszólamot lehozott egyszerre.
Itt sajnos akadt egy kis malőr is a hangszerrel, néha kihagyott. Nem értek hozzá, de gondolom, kábel vagy aljzatprobléma lehetett. Ezt leszámítva nagyon rendben volt a műsor.
Batio turnézenészei is stabilan, alázatosan kísérték a mestert. Roberto Pirami dobost jó néhányszor volt lehetőségem látni, anno T.M. Stevens-szel, illetve pár éve Vinnie Moore-ral is turnézott, de Mike utóbbi pár buliján is ő püfölte a dobokat.
Francesco Caporaletti basszusgitáros szintén öreg motorosnak számít a körökben, olyan zenészekkel mozgott, mint Uli Jon Roth, Vinnie Moore, Don Airey, vagy Ian Paice. Róla is leginkább az alázatosság jutott eszembe.
A koncert után volt lehetőség pár szót váltani Mike-kal, fotókat lőni, szóval szerintem senkiben nem maradt hiányérzet.
Én azt mondom, mindenképp érdemes megnézni MAB-ot, amíg lehet, mert egy igazi legendának számít a szakmában, másfelől zseniális hangulatú koncerteket ad, rengeteget lehet tőle tanulni, nem csak a zenéről.
Ja és utószó gyanánt köszönöm Völgyesi úrnak a tippet: „Igyunk annyi felest, ahányszor elhangzott a „LEET’S DO THIS”! Na majd egyszer….
Cikk: Salgó Norbert
Képek: Pásztor Csaba
További fotók: IDE KATTINTVA
