Kimondani (leírni) is fájdalmas, hogy tizenhárom(!!!) hosszú évet kellett várjunk, mire a Blackie Lawless vezette shock/heavy/glam legenda W.A.S.P. újra ellátogatott kicsiny országunkba, hogy megmutassák, mi fán terem a fémzene.
Feltételezem, sokunknak megvannak azok a bandák, akik egy életen át kísérnek minket, és bármikor szívesen pörgetjük a lemezeiket. Na, a W.A.S.P. az én metal-palettám egyik ékes köve, így hát meglehetősen bepörögtem, amikor bejelentették az „Album One Alive” turné hazai állomását, és tűkön ülve vártam, hogy felvirradjon a nagy nap.
Lawless-ék több, mint egy éve vannak úton a retrospektív turné keretein belül, melynek fókuszpontja a klasszikus, 1984-ben megjelent „egyes” album, illetve annak teljes egészében való színpadra vitele.
Elöljáróban annyit mondanék: a suliban sok egyest kaptam, azoknak nem örültem. Na de ennek a koncertnek annál inkább.
A bulinak helyszínt adó Barba Negra – Red Stage-be szállingóztak az emberek, majd a 20:30-as kezdésre – lévén, hogy „egész estés” önálló koncertről beszélünk – tekintélyes mennyiségű közönséggé alakultunk.
A rövid, W.A.S.P. alapvetésekből összeollózott intro után már kaptuk is az arcunkba az ikonikus „I Wanna Be Somebody-t”. Már a felvezető pergőütéseknél érezni lehetett, hogy gyalulni fog ez a koncert. Abszolút libabőr.
A ráspolyos hangú Blackie énekügyileg és fizikailag is remek formában, sőt, egyenesen zseniális formában volt. Nem gondoltam volna, hogy 40 év után is ilyen könnyeden lehozza az egyébként nem egyszerű énektémáit.
Doug Blair gitáros és Mike Duda basszusgitáros nem tudom, mit csinál, de nem öregszenek, és elképesztően hozzák azt a fajta különleges őserőt, ami jellemző a „régisulis” metal zenekarokra, nem beszélve a refrének alatti vokálokról, melyek ízlésesen támogatják Blackie mester grandiózus éneklését.
Ha már őserő, muszáj kiemelnem Aquiles Priester verőlegényt, aki a modernkori power metal dobolás egyik legnagyobbja (lásd Angra), és hát nem véletlenül.
Irgalmatlan dobolásról és alázatosságról tett tanúbizonyságot. Bármikor szétverhetné, túltolhatná a dalokat, de pont annyit és azt játszotta, amit kíván a zene.
Az „I Wanna Be Somebody” alatt már olyan volt, mintha a koncert fénypontjánál lettünk volna. Az emberek torkaszakadtukból üvöltötték a refréneket, pláne a közönség-énekeltetős résznél, bár ezt úgy nagyjából az összes dalnál tapasztaltam. Erős kezdés.
Nem szaroztak, érkeztek a jobbnál jobb nóták. Kiemelném a „L.O.V.E. Machine”, „B.A.D”, „Hellion”, „Tormentor”, „The Torture Nevest Stops”, „On Your Knees” dalokat. Számomra a koncert első etapjából ezek ütöttek hatalmasat. Ja és persze nem hagyhatom ki a „Sleeping In The FIre”-t a maga mélységével, melankóliájával, heroikus refrénjével, elhúzott gitárszólójával. Utóbbi szerintem kicsit hosszasra sikeredett, de a fentebb említettek alapján indokolt és szinte kötelező eleme egy W.A.S.P. bulinak.
Annak ellenére, hogy Blackie nem tartozik a beszédes frontemberek csoportjába, elhintett néhány sztorit a különleges turné létrejöttéről, illetve felhívta a figyelmünket rá, hogy ez egy amolyan „egyszer az életben” koncepció, szóval szinte nulla rá az esély, hogy az 1984-es debütlemezt valaha újra előadnák teljes egészében.
Az első felvonás után jött a ráadás szekció. A nyitó egyveleg az alábbi dalokból állt: „Inside The Electric Circus”, „I Don’t Need No Doctor”, és az egykori B kategóriás horrorfilm „Gremlins” betétdala, a „Scream Until You Like It”. Mondjuk ezeket a dalokat, főleg a „Scream”-et én szívesen hallgattam volna teljes egészében, de ennyivel kellett beérjem. Majd jött az elmaradhatatlan The Who klasszikus átirata, a „The Real Me”, egy újabb egyveleg a „Forever Free” és a „Headless Children” alapján, illetve záró kombó gyanánt a szintén kötelező „Wild Child” és a „Blind In Texas”. Mondanom sem kell, hogy az alapmű „Wild Child” adta meg a kegyelemdöfést.
Mit is mondjak…egy W.A.S.P. koncert számomra mindig is egy letaglózó élmény, most se volt ez másképp.
A színpadkép és a produkció, beleértve a vizuális és hangzásbeli tényezőket, remekül szinkronban volt. Ez a buli olyan érzést keltett bennem, mintha visszarepültem volna a 80-as évekbe. Abszolút nosztalgia.
A Barba Negráról terjengő, megoszló vélemények ellenére nekem bejött a hangzás. Erőteljesnek, érthetőnek, tisztának éreztem.
Örök hálám a Livesound-nak, hogy összehozták ezt a koncertet, és csak remélni merem, hogy a következő W.A.S.P. koncertig nem kell ennyi időt várjunk.
Fotók: Pásztor Csaba ‘Kieron’
További képek IDE KATTINTVA!
