Dave Mustaine korábban úgy nyilatkozott a Metallicás éveiről, hogy akkoriban a bandában egyedül ő tudott zenélni. Nem voltunk ott a próbákon, így nem tudhatjuk füllentésről van-e szó, vagy Hetfieldék akkoriban valóban csak próbálgatták hangszereiket. Mindenesetre kikupálódtak, az egyszer szent. Ennek ellenére úgy tartom, hogy a ’80-as években a tengerentúli thrash brigádok technikai tudásban jóval előrébb tartottak, mint európai vetélytársaik. Főleg ugye a Bay Area színtér, így az Exodus, a Death Angel vagy az imént említett Metallica zenei tudásban köröket vert mondjuk a német thrash hordákra, akiknél akkoriban leginkább az ösztön és a nyers erő dominált. Így volt ezzel az 1981 óta funkcionált Sodom is. A gelsenkircheni banda vérbeli bányászthrash metalt tolt. Nem véletlen, hiszen a csapat vezetője, a bassuzsgitáros/énekes Tom Angelripper maga is bányászként kereste a betevőjét. Így nem csoda, hogy vájárkodás közben tele volt a töke, a felgyülemlett agressziót pedig a zene segítségével próbálta magából kiírni. A kezdeti időszakban a sátánista dalaik hallgathatatlanok voltak. Az első biztató jelek az 1987-es Persecution Mania albumon mutatkoztak, ahol picit már zenélni is megtanultak, a szövegekben pedig a sátánt a háborús témák váltották. Az igazi áttörést azonban az 1989-es Agent Orange hozta meg, amit azóta sem tudtak túlszárnyalni.
1989-re a thrash metal lassan felélte újdonságának erejét, az új zenekarok már semmi változást nem hoztak, csak a jól bevált kliséket hozták aktuális lemezeiken. Főleg a német vonalra volt ez érvényes, ahol a „másodosztályú” zenekarok feloszlottak, vagy annak a küszöbére kerültek. Ilyen
sorsra jutott az Assassin, az Exumer, és a Vendetta is. A vezető bandák azért hozták a kívánt szintet. A nagy triumvirátusból a Destruction koncertlemezt adott ki Live Without Sense címmel, amin a Motörhead-el közös turnét örökítették meg. Aztán Schmiert kirúgták, mert nem voltak megelégedve basszusgitárosi és énekesi teljesítményével. A banda még inkább technikásabb irányba akart elmenni. A Kreator egy hozzájuk méltó, de ismét sokat tisztult thrash lemezt adott ki Extreme Aggressions címmel. Ekkorra már ők voltak a kontinensen a legnépszerűbb thrash banda, csak az amerikaiak versenyezhettek velük, így nagy várakozás előzte meg a lemezt. A Sodom Agent Orange albuma szintén nagyon jól sikerült, és a korai káosz lemezekhez képest egy kultúrált, letisztult thrash zenét játszott, gyilkos riffekkel és jól megírt dalokkal. Kétségtelen, Tom Angelripper és bandája ezen a lemezen hozta össze azt a zenét, amelyből még 25 év távlatából is táplálkoznak.
Aki jártas a történelemben, azon belül pedig a vietnami háborút érintő kérdésekben, az nyilvánvalóan tudja, hogy az „agent orange” nem más, mint egy, annak idején az amerikai hadsereg által használt növényirtószer, ami arról kapta a nevét, hogy narancssárga hordókban 
szállították. Ebből adódóan már a lemezt nyitó címadó dal tudatja velünk, itt nem számíthatunk állóvízre. Száguldó tempók, egy perc megállás nincs, az 40 perces album (beleérte a CD-re bónuszként felkerült Tank feldolgozást is) pillanatok alatt végig fut, agresszíven döngöl és nem okoz csalódást a műfaj kedvelőinek. És ha hiszitek, ha nem, egy thrash metal lemez is lehet változatos. Hallgassátok csak meg a Tired And Red közepén lévő akusztikus betétet. A bevezetőben pont ezt ecseteltem, hogy a bandák zöme nem mert újat húzni, Tomék megpróbálták és bejött nekik. Ki kell emelnem Chris Witchhunter dobos iszonyat gyors, ám mégis halálbiztos dobjátékát. Sajnos ő 2008 szeptemberében eltávozott, májelégtelenség vitte el. Nagy kár érte, kiváló dobos volt. Meg kell említenem a banda harmadik tagját is, Frank Blackfire-t, akit a Sodom-fanok nemes egyszerűséggel árulónak titulálnak, ugyanis az Agent Orange megjelenése környékén átigazolt a rajongók számára nagy vetélytársnak számító Kreator-be. A 
lemez bőségesen kitermelte az örökérvényű „slágereket”. A címadó tétel mellett a személyes kedvenc Rememeber The Fallen a mai napig kihagyhatatlan a Sodom koncertek repertoárjából. Szintén nagy sláger lett a Motörhead-es Ausgebombt, amely egyenes folytatása a Persecution Mania lemezen található Bombenhagel dalnak. A sikernóták közé szépen beékelődik a fénysebességgel száguldó Exhibition Bout, illetve a döngölős tempójú Magic Dragon. A lemezt a trappolós Baptism Of Fire zárja, illetve, dehogy zárja, ugyanis, mint már említettem a CD-s verzióra felkerült az Ausgebombt maxi bónuszdala, a Don’t Walk Away, ami a brit Tank Sodomosított verziója.
Kétségtelen, hogy főleg ezen lemez hatása miatt, de a Sodom megszámlálhatatlanul sok zenekarnak volt a hátszele és hatott az új generáció fejlődésére. Ez a 40 perc a germán thrash igazi gyöngyszeme, akárki, akármit is mond. Az Agent Orange szerzeményei még 25 év távlatából is tökéletes, a hangzás pedig olyan, amilyet a stílus megkíván. Véleményem szerint az aranykort a Persecution Mania és a Better off Dead megjelenése közti éra jelentette, utána viszont totál kicsúszott Tom, valamint legénységének lába aló a talaj. A kilencvenes évek elején illetve közepén készített olyan anyagok, mint a Tapping The Vein vagy a Masquerade In Blood, sajnos a közepes szintet is csak nagy jóindulattal érik el. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy azóta nem születtek kiváló lemezeik, én mégis úgy érzem, hogy amit ezzel az anyaggal akkor lefektettek, azt már sosem fogják felülmúlni.
Pontszám: 9/10
Az együttes tagjai:
Tom Angelripper – basszusgitár/ének
Frank Blackfire – gitár, vokál
Chris Witchhunter – dob, vokál
A lemezen hallható dalok listája:
01. Agent Orange
02. Tired And Red
03. Incest
04. Remember The Fallen
05. Magic Dragon
06. Exhibition Bout
07. Ausgebombt
08. Baptism Of Fire
09. Don’t Walk Away (Tank feldolgozás)
