Annak ellenére, hogy sosem voltam véresszájú Megadeth-fan, mindig is bírtam őket, és ezt a lemezt is nagyon vártam. Számora a Rust In Peace – Countdown – Youthanasia albumtrió jelenti a csúcsteljesítményüket, még akkor is, ha utóbbin már eltávolodtak a technikás, komplex thrashtől, és egy kicsit rockosabb irányt vettek. Ez a Risk albumon tetőzött, amire hadd ne vesztegessek több szót – nem érdemtelenül volt bukás. Mustaie viszont az új évezredben új pályára állította csapatát, és a legutóbbi, United Abominations album nálam a nagy elődök sorába került. Kíváncsi voltam, mit tud most összehozni a csavart riffek császára.
Az előző lemez táján még oly szilárdnak hitt csapatot a szólós Glen Drover bontotta meg kiszállásával, ám Mustaine hamar megtalálta a helyettesét, Chris Broderick személyében. Nagyon húzott vele, ez kiderül már a triolás kétlábgépfutamokkal megtámogatott, hangszeres intrónak nevezett gitárnyűvés két és fél percében, majd az első tényleges nóta (This Day We Fight!) száguldó, jellegzetes Mustaine-riffeken nyugvó technikás thrash őrületében, melyet pokoli jó szólókkal töm meg az ex-Nevermore-gitáros. Az előző albumon is kiváló szólók szerepeltek a kisebbik Drover-gyerek jóvoltából, de amit itt bemutat a korong első hat percében Chris Broderick, az tényleg elképesztő.
A három és fél perces thrash őrületet egy slágernek beillő tétel követi, a nyitó téma jellegzetesen Megadeth, engem inkább a Youthanasia-korszakos dolgokra emlékeztet. Az előző nóta komplexitása után itt felemelő refrént kapunk, Mustaine Mickey-egeresen jellegzetes hangjával, kellemes hallgatni, nagyon fogós dal.
Az előző felállásból maradó James Lomenzo – Shawn Drover alkotta ritmusszekció bombabiztos alapokat tesz a főnök és Chris alá. Nem szokásom ennyit dicsérni a gitárosokat, de MegaDave tényleg megtalálta a párját, hihetetlen, amit ketten összegitároznak a dalokban.
Az egységes színvonalú lemezről kiemelném még a líraian induló, aztán bekeményedő The Hardest Part Of Letting Go… Sealed With A Kiss című nótát, a telitalálatként felvezető kislemeznek választott Head Crusher-t (Shawn Drover száguldó kétlábgépeivel súlyosbított, vérbeli Mega-thrash), a Mustaine hangjával indító, ismét kellemes refréntémával megáldott Bodies-t, “A lemez leghosszabb dala” díjat kiérdemlő címadót, valamint a záró dalduót, azokkal a jellegzetes Mustaine-i refrénekkel. A japán kiadásra bónuszként felpakolt Washington Is Next! (az előző lemez egyik legjobbja) élő felvételével pedig ugye nem lehet hibázni.
A hangzásért ismét Mustaine és Andy Sneap feleltek (úgy is szól az anyag), nem mellesleg, ahogy az már lenni szokott, az egész lemezt egyedül írta meg a főnök. Nem is lehetne más az eredmény, mint egy vérbeli Megadeth album, mely szerintem úgy nyúl vissza mesterien a legnagyobb sikerkorszakhoz, hogy közben egy pillanatig sem feledteti el a hallgatóval, milyen évet is mutat a naptár. A borító is pazar, MegaDave jobb formában van, mint 15 éve bármikor, végre a társaival is tökéletes az összhangja, és szerintem pont eltalálta a lazább nóták és a komplex thrash-gyilkológépek arányát. Szóval, ha akarnék, sem tudnék kilencesnél kevesebbet adni rá. De miért akarnék? Minőségi anyag, de hát ez az a szint, amit Mustaine-től elvárunk, nem?
10/9
