Eheti KlasszikuShock rovatunk főszereplője nem más lesz, mint a dark/goth zene legnagyobb alakja, a Paradise Lost. Sokan általánosítanak, hogy a gótikus zene az, amikor pandára sminkelt lányok a könny-szemükkel csorgatják a vérüket, a meleg próbababára sminkelt cicafiúkra. Hát kurvára nem! Ez az az általánosítás, amit a legjobban utálok, összekeverni a dark/goth vonalat az érvagdosós emoval. Rendszerint Nick Holmesék is megsértődnek ezeken a kijelentéseken, de nem tudnak vele mit kezdeni, maximum annyit, hogy az ilyen embereknek is az arcába vágják a saját zenéjüket, hátha attól majd megjön az eszük. A PL és társaik ( Type o Negative, 69 Eyes, Anathema, My Dying Bride) által képviselt műfaj messze felülírja az egyszerű zenei alapokat. Erőteljes, súlyos alapok megfűszerezve olyan töltetű énekkel, ami a legkeményebb emberekből is mély érzelmeket vált ki. Na, ez a gótikus stílus és ennek a királya a Paradise Lost. Mi másról szólhatna az alábbi lemezismertető, mint a legendás 1995-ös Draconian Times lemezről, mely megannyi ember lelkivilágát zúzta porrá és tartja a letargia mocskában azóta is. Köztük az enyémet is.
Kezdjük azzal, hogy a PL nem így indult. Az első két lemezük a Lost Paradise, és a Gothic (hiába a stílusdefiniáló név) még erőteljesen a death-doom vonalon mozgott. Vég nélküli darálás, és hörgőének Nicktől, aki ezek után (hála a jó égnek) rájött, hogy tisztán énekelni is tud, ráadásul nem is akárhogyan. A soron következő Shades of God, és az Icon egyre letisztultabb zenét hozott a halifax-i ötöstől, akiknél egyre jobban jelen volt valami hátborzongatóan mély érzés, ami akkor kerített hatalmába mikor a dalaikat hallgattad. Így érkeztünk el 1995-höz mikor a csapat megjelentette a Draconian Times lemezt, ami nem csak mérföldkő volt a saját pályafutásukban, hanem az egész metálvilágra egy olyan érzést hozott el, amit senki más nem volt képes addig, és azóta sem megcsinálni.
Mért hallgat az ember zenét? Ez egy nagyon jó kérdés általánosítva az összes stílusra, nem csak a rock zenére. Természetesen a legkézenfekvőbb válasz az, hogy mert kikapcsol, lehet rá bulizni, vagy csak egyszerűen valakinek egy adott zenekar különleges jelentőséggel bír, és őket hallgatva mindig jó kedve lesz. A Paradise Lost-ra ez az állítás sorozat azonban nem nagyon igaz. Ki nem kapcsol az tuti, mert akármelyik dalukat is hallatod, az agyad elkezd kattogni, azonnal eljut hozzád az a fajta különös érzés amit ők közvetítenek. Bulizni természetesen rájuk is lehet, hisz nekik is megvannak a sláger dalaik, amiket mindenki álmából felkeltve is ismer ( Say Just Words, Erased.) Viszont, az hogy jó kedved lenne tőle, az már nagyon meredek állítás. Jöhetsz ki úgy egy koncertjükről, hogy mosolyogsz mert jól érezted magad, de legbelül valami még is fájni fog, valami ott marad meggyötörve amitől soha többé nem lehet szabadulni.
A Draconian Times lemez iskolapéldája ennek az érzésnek. Nézzük mitől lehet ennyire nagyhatású ez az album, mi az amitől ennyi érzés megbújhat a hangok között. Két kézenfekvő válasz van erre, az egyik Nick Holmes énekes, a másik Greg Mackintosh gitáros.
Kezdjük Greggel. Ő a PL fő dalszerzője, az agy a motor és a szív. Azon gitároskohoz tartozik, akik nem csak dallamokat játszanak, hanem a dallamok mögé történeteket és érzéseket ragnak. Sír a gitár, ahogy a szakzsargonban szokták mondani. Ugyan nem ismerek én sem minden zenét, de megmerem kockáztatni, hogy az Ő nevéhez fűződik az a fajta zeneszerzési technika, hogy míg gitáros társa Aaron Aedy agyszaggató riffeket nyom hangszerén, addig ő szívszaggató dallamokat játszik a sajátján. Ez a fajta összhatás az egyik jellegzetessége a PL zenéjének. Tökéletesen megtalálták az egyensúlyt az agresszív és a depresszív érzések közt. Mélyen a lelkedben valami fáj amire Greg témái hatnak a legjobban, kívül viszont üvöltesz a dühtől és a haragtól amihez Aaron adja a segítséget.
Nézzük Nick Holmest aki erre az albumra, teljesen elfelejtette a keményebb hörgősebb, 
üvöltősebb ének témákat. Az ő hangjában is van valami sejtelmes és velőtrázó, amitől az összhatás még súlyosabb még letargikusabb lesz. Olyan tiszta, mély hangon énekel, amitől mindenkinek libabőrök futkosnak végig testén (és a legtöbb nő azonnal a lába elé vetné magát a hangjától). Nick nem egy olyan frontember aki ugrál a színpadon és közönséget hergel ,(bár idén a balatonszemesi Rockbeach fesztiválon ennek pont az ellenkezőjét tette) hanem „csak” kiáll és az énekkel elvarázsol. Ezt hozzáadva a „Greg esszenciához” kapjuk meg tökéletesen a Paradise Lost érzést
Ennek az érzésnek a tudatában született meg a Draconian Times album, ami elejétől a végig hibátlan mű. Nagyon kevés ilyen lemez íródott a rock történelemben, de ez köztük van. Negyvenkilenc perc tömény zenei katarzis, az érzelmek széles tárházával. Mert hiba a depresszív hangulat, még is van a zenében pozitív, amit csak akkor fogsz megérteni, ha a szövegeket is figyeled mellé.
Na most akkor, hogy is van? Teljesen jogos a kérdés, hogy hogy lehet valami egyszerre ennyire negatív és mégis pozitív. A választ rá én sem tudom, és szerintem senki sem, de ettől egyedi és különleges ez a csapat.
A lemez ennek a furcsa és bizarr érzésnek a tudatában íródott és kár lenne róla kiemelni, hogy melyik dal a legjobb, mert nincs ilyen. Mindegyik hibátlan és tökéletes. Viszont van egy dal amit más szempontból mégis ki kell emelnem. A Forever Failure ugyanis különleges darab, nemcsak az albumon, de úgy általában a világ összes eddig megírt dala között. Általános vélekedés, hogy ez a történelem, legszomorúbb, legsötétebb és leglehangolóbb dala. Nem láttam mégy olyan embert, akinek a szeme sarkában egy apró kis könnycsepp ne jelenne meg koncerteken ilyenkor.
ARVE Error: The [[arve]] shortcode needs one of this attributes av1mp4, mp4, m4v, webm, ogv, url
Idén nagykorú lett ez a remekmű, de hiába az eltelt tizennyolc év, mind a mai napig semmit nem veszített az energiájából és az általa hordozott érzésekből.
Ha írnom kéne egy könyvet arról, hogy mi az a tíz album amit mindenképpen hallanod kell mielőtt meghalsz, ez biztos benne lenne. Végig kell hallgatni otthon, végig kell hallgatni élőben, és át kell élni. Más ember leszel, tele olyan gondolatokkal, érzésekkel, amit azelőtt nem is ismertél. (De ez amúgy igaz az összes PL lemezre.)
A banda idén 25 éve dübörög, és ontja magából a sötétséget változatlanul. Sikerüknek egyik kulcsa, hogy a dobos poszt kivételével 1988 óta változatlan felállásban írják a dalokat, és ez az összeszokottság még egy plusz töltést ad neki.
1995-ben felértek a csúcsra, és noha azóta ennyire egységes, és ennyire nagyhatású lemezt nem adtak ki, de jelentőségüket és szerepüket a rock/metál érában senki nem vitatja el.
A Draconian Times a gótikus zene legnagyobb alkotása, ajánlom figyelmébe minden magát gothnak nevező pandának, hogy hallgassák meg, majd gondolkozzanak el azon, eddig mit hittek zenének.
Értékelés: 10/10
