Nem lesz túl részletekbe menő, és hosszú ez a kritika. Egyrészt azért, mert egy idő után magamat ismételném, másrészt pedig még én magam sem tudtam igazán értelmezni az albumot. A befogadásához nem volt elég két hét számomra, és be kell valljam, általában nem szeretem azokat a lemezeket, amikért ennyit kell küzdeni. Viszont, amellett, hogy érzem, most megéri, érvényesíthetem kritikámban a kevesebb néha több-elvet. Ahogy a Mastodon is csinálta.
Néhány szóban felvázolnám, mi is a Mastodon. Az atlantai fiúk 1999-ben alakították meg a csapatot; Brann Dailor überdobos és Bill Kelliher gitáros ekkor csatlakoztak Troy Sanders basszerhez és Brent Hinds gitároshoz. Egy demó és egy EP után vették fel 2002-ben első nagylemezüket, Remission címmel, a világ azonban a két évvel későbbi Leviathantól dobott igazán hátast, ennek köszönhetően szerződtek a Warnerhez a Relapse-től. Az első nagykiadós album, a Blood Mountain a komplex zenék egyik királyává tette őket, az új albummal pedig újabb szintet léptek.
Ez itt kérem progresszív rock a javából, némi metal beütéssel. Az elborulások továbbra is jellegzetesek, de nem kaotikusak, mint például a Mars Volta esetében, és akkora hangulata van az egésznek, hogy az elképesztő. Mindenki hallatja a hangját a lemezen, legtöbbet Brent és Troy. Egyikük sem hangszálakrobata, de Brendan O’Brian producer a maximumot hozta ki a srácokból, és a jellegzetes Mastodonos dallamok hihetetlen ízt kölcsönöznek a lemeznek. Néhol egyenesen a hetvenes évekbeli progrock csapatokhoz hasonlítható, amit hallasz, de azért bőven van ebben metal. Pár helyen durvább ének is előfordul, de ezt igyekeztek redukálni a tagok az előző lemezhez képest.
A nyitó és első klipes Oblivion egy jól felépített nóta, Brent kissé Ozzys hangján énekli a refrént, finom elszállós gitárszólóval, és dallamokkal. A második Divinations-ben a refrén megfog, és magával húz, felemelő, amit ismét összehoznak, ezúttal elsősorban Troy. És kábé ennyit szeretnék mondani a lemez tartalmáról, mert egyszerűen ennyire emlékszem…Minden hallgatásnál úgy érzem, mintha a zenével szállnék, és a tudatalattimmal szívom be a fenomenális muzsikát. Erre a Mastodonon kívül nagyon kevesen képesek a mai színtéren. Egyébiránt a lemez a dobos Brann tizennégy évesen öngyilkosságot elkövető húgának, Skye-nak állít emléket.
Az év kétharmadánál azt mondom, hogy jelen kritika tárgya eddig az év lemeze nálam, ez a hihetetlen komplex, mégis dallamos metalzene az, amit intézményes keretek közt oktatni kéne a rocksulikban (természetesen felsőbb évfolyamokon). Várható még pár nagy durranás idénre, de nagyon nagy csodának kell történnie ahhoz, hogy nálam ne ez fusson be az év végén. Tízből tíz, nem is lehet más!
10/10
Szeretem az olyan klipeket, amiknek történetük van, ezért a videók is nagyon szimpatikusak számomra. Check It Out! 😉
