A svéd zenei irányzatok mindig is elütöttek a többi skandináv országokra jellemző stílustól. Míg mondjuk a finn bandák többségére a melankólia (egyik kivétel a legendás Hanoi Rocks), a norvég zenekarok tucatjaira pedig a sötét atmoszférikus black metal vagy a vikingek korszakát megidéző muzsikák a jellemzőek, addig a svéd csapatok zöme az életvidám hard rock vagy akár a Los Angeles-i hajbandákat megszégyenítő slease/glam muzsikára esküszik (Vains Of Jenna, Crazy Lixx, Hardcore Superstar, Nasty Idols stb.). Pedig aztán az ő országukra sem a napfény jellemző, viszont a gazdasági helyzetet elnézve megélhetési gondjaik sincsenek. Hagyjuk azonban a fránya politikát, foglalkozzunk inkább a svéd Eclipse új nagylemezével.
Szerintetek mennyire számít a zeneiparban termékenynek a 11 év alatti négy nagylemez elkészítése? Átlagba lebontva, ez bizony 3-4 évente egy albumot jelent. Ilyenkor mondhatnánk, hogy jó munkához idő kell, ami a svéd Eclipse zenekarra igaz is, hiszen eddigi pályájuk során sikerült minden egyes lemezzel előrelépni. Az előző, 2008-ban Are You Ready To Rock című lemezük minden kliséjével együtt már világszerte elnyerte a kritikusok tetszését is. Persze a banda agya, Erik Martensson énekes/gitáros az elmúlt négy évben is igen aktív volt. 2009-ben részt vett a Jeff Scott Soto által életre hívott W.E.T. projekt fantasztikusra sikerült bemutatkozó lemezén illetve az aranytorkú Toby Hitchcock is őt kérte fel első szólóanyagának munkálataira, mely egyébként szintén kiválóan sikerült. Tehát a fiúk becsületesen és buzgón négy évet dolgoztak ezen az albumon, a kitűzött cél pedig ezúttal is a friss és energikus, viszont hagyományokra épülő hard rock muzsika létrehozása volt. Bár minden új dal hajaz valamelyik ismert bandára, ergo közel sem eredeti a muzsika, de ez az összképen mit sem ront. Ha egyszerű kikapcsolódásra vágysz, akkor ebben segít ez a fölemelő, napsütéses, élettől duzzadó zene. A korongot a rendkívül feszes tempójú Wake Me Up nyitja. Igazi nyitónóta, amely az arénaturnékon is a közönség kedvencévé válhat. Fogós, ám egyszerű és fülbemászó refrén, kiváló gitárszóló, kell ennél több? Majd jön a döngölős címadó szerzemény, melynek színesítésében Johan Berlin billentyűfutamai is aktívan részt vesznek. Kemény riffel indul az Ain’t Dead Yet, ami talán a korong leggyorsabb dala is. Sajnos többszöri hallgatás után is ebben a dalban számomra Erik Martensson hangja túlságosan is Joey Tempest orgánumára hasonlít. Hiába, a svédek tartsanak össze. A Battlegrounds sem épp az eredetiségéről marad meg az emberben, hiszen az alap riff egy az egyben Alice Cooper School’s Out dalából lett kilopva, a monumentális, kelta ízeket idéző refrén pedig abszolút szegény Gary Moore muzsikája előtt tiszteleg. Persze nincs is ezzel baj, eredetiség nélkül is kiváló dal lett. Ezután jön a lírai Bitter Taste, de ne valami csöpögős, papír zsebkendőket telesíró nótára gondoljunk. Johan Berlin még egy billentyűszólót is belecsempészett a dalba, amit Magnus Henriksson kiváló gitárszólóval fejel meg. A Falling Down viszont Robban Bäck dobszólójával indul, majd a ’80-as évek kiváló hard rock muzsikáját megidéző szerzeménnyé válik. Ha már a hatásokat felhoztam, a Whitesnake munkássága is visszaköszön a dalokban (főleg a The Unspoken Heroes hasonlít a Fehérkígyóra), a gitárfutamok és szólók pedig egyértelműen a világ egyik leggyorsabb ujjú, szintén svéd származású Yngwie J. Malmsteen legszebb pillanatait elevenítik fel.
Összességében elmondható a Bleed And Scream album dalai egytől egyig erőtől duzzadóak, töltelékek nóták nem igen szerepelnek. A hangszeres tudás csúcsminőség, ugyanúgy, mint a lemez hangzása. A csapat eddigi munkáját elnézve is elmondható, hogy ez a korong teltebben, dögösebben, kifinomultabban, energikusabban szól, mint eddig bármelyik lemezük. Nekem csupán egyedül az eredetiség hiányával van problémám. Jó, tudom, hogy a mai világban szinte már képtelenség valami eredi ötlettel előrukkolni, de az Eclipse zenéje pimasz módon nyúl vissza az ősökhöz. Ilyen kiváló zenészeknek pedig szerintem erre nem lenne szükségük.
Pontszám 7/10
