Lezártuk az egyik közösségi oldalon indított szavazást, melyben arra tehettétek le voksaitokat, hogy a felsorolt tíz kiváló album közül melyiket szeretnétek hallani a KlasszikuShock következő adásában. Komoly verseny alakult ki a Red Hot Chili Peppers és a Dream Theater között, míg végül, ha kevéssel is, de az Álom Színház diadalmaskodott. Talán befolyásolta a szavazataitokat a Dream Theater napokban megjelent zseniális új korongja, de aztán az is lehet, hogy egyszerűen tisztában vagytok azzal, hogy az 1992-ben Images And Words címmel megjelenő korongjuk alapjaiban írta át a progresszív rock és metal történelmét. Zenéjük a hagyományos progresszív rock és a modern heavy metal ötvözete. Úgy is fogalmazhatunk, hogy muzsikájukban egyesül a Pink Floyd elvontsága, a Rush bonyolultsága és a Metallica agresszivitása. Utóbbin ne lepődjetek meg, hiszen a Dream Theater tagjai többször nevezték már progresszív thrash-nek saját szerzeményeiket.

Persze a zenei kiteljesedésig rögös utat járt be az „iskolazenekar”. A suli szó szerint értendő, mivel John Petrucci gitáros és John Myung basszeros egyaránt a Berklee College of Music zeneiskolába jártak. Sőt, Mike Portnoy dobolására is a suli egyik próbatermében figyeltek fel. A nebulók – kihasználva a téli szünetet – össze is ruccantak egy kis jammelésre, ahová meghívták azt a Kevin Moore billentyűst, akivel a középiskolában együtt zenéltek egy Centurion névre hallgató bandában. Most a teljes részletekbe nem mennék bele, a lényeg, hogy az akkor még Majesty néven működő gárdát leszerződtette a Mechanic/MCA lemezkiadó. Mivel tudomásukra jutott, hogy ilyen néven már létezik zenekar, ezért Mike Portnoy apjának javaslatára felvették a Dream Theater nevet. 1989 márciusában When Dream And Day Unite címmel megjelent a bemutatkozó nagylemezük. A lemezt hiába fogadták a kritikusok világszerte kitörő lelkesedéssel, főleg a lemezkiadó bénázása miatt nem volt turné és a promócióra sem fektettek nagy hangsúlyt. Ezért is van az, hogy a legtöbb ember az Images And Words megjelenése után ismerte meg a csapatot. A sikertelenséget tetézte, hogy személyi problémák miatt kitették Charlie Dominici énekes szűrét (a pletykák szerint az nem tetszett nekik, hogy náluk jóval idősebb volt a frontember, ráadásul meglehetősen mélynövésű fazon volt, ami a színpadon nem keltett valami jó látványt). Olyan nehéz volt új énekest találniuk, hogy még azt is fontolóra vették, hogy a továbbiakban kizárólag instrumentális muzsikát játszanak majd. Végül több mint kétszáz énekes meghallgatása után az egykori Coney Hatch és Winter Rose énekesre, James LaBrie-ra esett a választásuk. Ezzel egy időben az Atlantic kiadó szárnyai alá tartozó Atco label leszerződtette őket a következő lemezre. Igen ám, de a kiadó emberei pop-metalosítani szerették volna a bonyolult felépítésű és hangszerelésű zenéjüket, ezért producernek David Pratert bízták meg, aki anno Santana zenekarában dobolgatott, mellette pedig több dallamos rock csapatnak munkálkodott a stúdióban. Szerencsére a tagok kötötték az ebet a karóhoz és nem mentek bele a „lanyhulásba” A második Dream Theater korong végül 1992. július 7-én került a lemezboltok polcaira, ami után turnéra indultak az Iron Maiden-nel, akik épp a Fear Of The Dark lemezbemutató turnéjukat tartották. A Pull Me Under, az Another Day és a Take The Time dalok médiás sikerének köszönhetően a lemez meghozta a Dream Theater számára az igazi áttörést. Az Images And Words mai napig a legsikeresebb lemezük (az USA-ban arany- Japánban platina lett), de mindennél fontosabb az a tudat, hogy ezzel a koronggal magát a progresszív metal műfajt sikerült népszerűvé tenniük és eljuttatniuk szélesebb tömegekhez. Szerdán 17 órától a KlasszikuShock műsorában mi is azon leszünk, hogy eljuttassuk hozzátok ezeket a csodálatos dalokat. Ti is adjátok tovább a hírt, hogy minél szélesebb körhöz eljuthasson ez az időtálló remekmű.

.