Vannak azok a zenekarok ahol ha nincs is nyíltan kimondva, de sejtjük, hogy most látjuk őket utoljára. A Deep Purple egyike az ilyeneknek akik idén nálunk is megfordulnak. Szerintem a Judas Priest és a Uriah Heep is hasonló cipőben jár. Így nem volt kérdés számomra, hogy mégegyszer, utoljára illik meglesni Ian GIllanéket.
Az este jelentőségéhez mérten szinte teltház fogadta a legendás brit zenekart a Papp László Arénában. Habár a koncerttel egy időben a Nemzeti Tizenegy is megmérkőzött a szomszédos Puskásban, így a Stadionok környékén az egy négyzetméterre jutó rocker/foci drukkerek száma kb 50 volt, azért viszonylag kényelmesen be lehetett jutni az arénába. Így a nyitó Led Zeppelin , akarom írni Jayler koncertjére is már szép számmal összesereglettünk. Első dalának közepén járhatott az angol négyes mikor beléptem a küzdőtérre. Első pillanatra egyből 1969-ben találtam magam. A csapat nem csak kinézetre, de megszólalásra és dalok hangulatában is abszolút Jimmy Page-éket idézet. James Bartholomew énekes hangja is kísértetiesen hasonlított Robert Plantére. Stílusban teljesen jó felvezetés volt ez a Purple előtt, és habár néha már túlságosan is Zeppes volt a vibe, komolyan hiszem hogy hallunk még erről a négy srácról a jövőben. Van bennük bőven potenciál.
Pontban fél kilenckor a színpadra robbant sétált az öt főhős, és kezdett bele rögtön az egyik legnagyobb slágérbe, a Highway Starba! Itt még pici ijedségem volt, hiszen Ian Gillian hangja nagyon a hangszerelésbe veszett, de szerencsére ezt hamar orvosolta a technikai személyzet, és innentől viszott zseniális minőségben élvezhettük a legendák koncertjét bő másfél órán keresztül. Ugyan szerintem mindenki talált volna még olyan dalt amit szívesen hallgatott volna meg, annak tudatában pedig pláne, hogy a szett negyedét az idei friss album dalai tették ki, ami elég vegyes fogadtatásban részesült, de így is egy kerek életmű koncertet kaptunk. Öt, nagyon jó formában lévő zenésztől. És ha külön kiemeljük azt, hogy ők együtt már 365 évesek, akkor pedig csak a legnagyobb elismerés illethei őket. Sokan már annak is örülnénk, ha nyolcvan körül a mindennapi élet egyszerűen menne, nemhogy a napi utazgatás, turné, koncertezés.
Lehet sokkal nagyobb látvány, fénytechnika, piro vagy feje tetején bukfencező cirkuszi elefánt mint show elem a manapság divatos zenekarok között, de az biztos, hogy hangzásban és ösztönösségben a Deep Purple mostani produkciója bármelyik maival felveszi a versenyt…sőt..
Egyedül a dalcsokor lehetett volna tényleg picit slágeresebb. Lett volna még miből meríteni. Nyilván nagy vágyam nekem és szerintem sokunknak egy Child in Time, de tudjuk nem véletlen nem játszák 25 éve. Viszont így is van egy-két olyan “kötelező” ami kimaradt. Ezeken felül azonban az utóbbi évek messze legjobb hazai DP bulija volt, és ha tényleg ez volt a búcsú, azt méltón tették.
Fotókért köszönet: Varga Lászlónak, VARESZ.Fotó, Rockstation.hu
