Eső, ború, csütörtök. Tökéletes alkalom az arcon pörgésre, főleg egy dolgos nap után. Nagyjából ezzel a hozzáállással érkeztem a Papp László Arénában rendezett deathcore megabulira, melynek elkövetői a zsáner talán barokkos túlzással „Nagy Négyesének” is nevezhető egylete.
Az össznépi deathcore légyott fő attrakciója az utóbbi néhány évben tagadhatatlan népszerűségnek örvendő Lorna Shore, azonban semmiféle hierarchikus sorrendbe nem tudnám és nem is akarnám sorolni a résztvevő zenekarok produkcióját, mert hát valljuk be: ekkora neveknél fölösleges.
Azt azért be kell vallanom, számomra az említett zsáner, beleértve annak megannyi válfaja nem az elsőszámú kedvelt zenei irányzatom, viszont alapvetően „jóban vagyok ezzel a világgal”, illetve…nemesegyszerűséggel mondva, a kíváncsiságom is hajtott, hogy vajon egy arénában mégis miként pörög le egy ilyen esemény, szóval izgatottan vártam az estét.
A megfelezett Arénában a korai kezdés ellenére egészen komoly mennyiségű ember volt jelen. Ez már csak azért is jó hír, mert a nyitó Humanity’s Last Breath egy olyan csapat, akikre kifejezetten érdemes odafigyelni. A zenész berkekben elismert Buster Odeholm (Vildhjarta, Thrown) gitáros (máskor dobos) nevével fémjelzett svéd brigáddal nem most találkozom először, ám élőben csak most lett alkalmam megtapasztalni ezt az egyedi, sötét hangulatot.
A deathcore alapokat erősen áthatja a djent-es, doom-os légkör, black metalos fűszerezés, blast beat-orgia, pokol legmélyebb bugyraiból érkező vokál, és ezeknek találkozása valami egészen újat ad, főleg élőben.
Ahhoz, hogy ez a produkció valóban akkorát üssön, amekkorát kell, nagyban hozzájárul a zenekar maximalizmusa mind hangzás, és látvány terén.
Szerintem remek kombó, ha úgymond „látom a zenét”.
Úgy tudnám körülírni a HLB szettjét, mintha dementorok kísérnének kozmikus utamra, amely Mordor-ból indul és egy fekete lyukba halad. Bár a végállomásig sose jutok el.
Külalakban és hangzásban talán a Meshuggah által kitaposott utat követik, saját ízlésükre formázva azt, a fentebb említettek alapján.
A basszusgitáros nélkül operáló csapat bő fél órás szettje betonkeverőként forgatta ki az agyamat. Az ének talán enyhén háttérbe szorult a rendkívül erős dob/gitárhangzás mellett, de ez valószínűleg szubjektív tapasztalat. Engem megvettek kilóra, főleg a Labyrinthian c. tétellel.
A Humanity’s Last Breath nyitása által felszabadított sötét lángot az amerikai Shadow Of Intent vitte tovább.
A Ben Duerr énekes vezette connecticuti formáció stílusban már inkább a(z újkori) Lorna Shore által is képviselt epikus, szimfonikus, néha már szinte filmzenei elemeket felvonultató vonalat erősíti, bár itt talán több a kapaszkodó, illetve a „középtempós” riff, és ezáltal mindkét világból, a régisulis deathcore-ból, illetve a modernebb irányzatból is megkapjuk az adagunkat.
Ez papíron mind remekül hangzik, és valójában is az, viszont nálam nem ütött akkorát, mint amire számítottam, habár a szett a legfrissebb, 2025-ben kiadott Imperium Delirium album tételeire fókuszált, ami szerintem egy kifejezetten erős anyag lett és meg is dörrentek a dalok, de valami hiányzott. Egyelőre nem tudom még, mi, de majd rájövök. Könnyen meglehet, hogy még mindig a nyitóbanda HLB hatása alatt voltam.
Félreértés ne essék, überprofi volt az egész. Volt itt a stílus alapvetéseként szolgáló varrógép lábdob hangzástól a húsdarálós riffeken át minden, amit el lehet képzelni, viszont nem éreztem azt a fajta átható erőt, amit pl. HLB-nél.
A gyalulás itt nem érhetett véget, hiszen érkezett a stílus egyik úttörője, a szintén az államokbeli Whitechapel.
Több alkalommal is volt már szerencsém látni őket. Ha emlékezetem jól szolgál, legutóbb 2023-ban voltak nálunk, és arra kifejezetten emlékszem, hogy kérdéses volt a hangzás. Na ezt itt tökéletesen orvosolták, ugyanis kristálytiszta hangzást kaptunk. Ezen a ponton egyébként meg kell jegyezzem, hogy mostanáig nehezen tudtam elképzelni egy deathcore hangversenyt aréna közegben, de örömmel konstatáltam, ez bizony abszolút működik és jól is áll ezeknek a bandáknak.
Az őserőt kiváltó mocsadék riffek, Phil Bozeman vitriolos halálhörgései, illetve a nemrégiben leigazolt Brandon Zackey dobos tűpontos dobolása alázatosan hozták a minőséget.
A játékidőben szűkös repertoár ezúttal talán a vártnál is nyersebb lett. Valószínűleg a Whitechapel elemi erejének demonstrációja lehetett a cél (lásd pl.: Prisoner 666, Hymns In Dissonance, A Visceral Retch), ezért is állították össze így a szettet.
Ha nagyon bele akarnék kötni, mondanám, hogy örültem volna egy elszállósabb „When a Demon Defiles a Witch”-nek, vagy pl.: számomra minden idők legtahóbb Whitechapel dalának: a „Brimstone”-nak. De minek keseregjek…így is úthenger módjára hajtottak át az arénán.
Az utóbbi évek egyik megkerülhetetlen, bizonyos szemszögből talán stílusteremtőnek is mondható formációja a Lorna Shore.
Jóllehet, a New Jersey székhelyű ötösfogat már a 2010-es években munkálkodott, megfigyeléseim alapján a szélesebb rétegekbe való áttörés 2020 környékére történt meg az „Immortal”, és az azt követő hangzóanyagokkal („Pain Remains”, „I Feel The Everblack Festering Within Me”)
Alapvetően én úgy veszem észre, hogy a deathcore, mint műfaj konstans innovációnak van kitéve, főleg az utóbbi években. Ez egyébként több esetben is egy intenzív zenei élményt tud biztosítani, főleg, ha megvan bennünk a nyitottság, hogy rálépjünk az extremitás újabb lépcsőfokára.
Jómagam úgy voltam vele, még ha nem is tartom magam egy óriási rajongónak, mindenképp meg akartam tapasztalni, mi történik egy Lorna Shore koncerten és hát azt kell mondjam, nem csalódtam, sőt, számomra 2026 egyik legpozitívabb csalódása volt, holott még csak év eleje van.
A tűpontos kezdés alatt az „I Feel The Everblack”-lemezes „Oblivion” felvezetője szólt, és a színpadot ekkor még Lorna logóval ellátott fehér függöny takarta. Valahogy már az első másodpercekben éreztem, itt valami más, valami egészen különleges élményben lesz része az itt egybegyűlteknek.
Kettőt pislogtam, borult a lepel, és már darálták is le az arcunkat. Nulla üresjárat, nulla kapaszkodó, így pörgött végig a nagyjából 80 perces buli.
Mindenki kedvenc rózsaszín-fürtös hörgőembere, Will Ramos bácsi amúgy nagyon szimpatikus fazon, kifejezetten pozitív kisugárzással és karizmával. Aztán a következő pillanatban meg disznókat megszégyenítő módon ordít. Zseniális.
A korábban említett tűpontosságra reflektálva, nem csak a kezdés volt tűpontos, hanem Austin Archey dobos játéka is. Korábban úgy voltam vele, „hát jó, lemezen gyorsan pörög keze-lába, de emberünk vajon tényleg képes ezeket a dalokat ilyen minőségben élőben is lehozni?”
Röviden: Igen. Bővebben: „Hűű b)%(!+”.
Az extrémszintű precízió amúgy Adam De Micco-Andrew O’Connor gitárosok és Michael Yager basszusgitáros játékában is megvolt.
Nagyon jól áll nekik ez a zenei világ, és abszolút okos megoldásnak tartom, hogy olyan dallamokkal operálnak, amik szinte énekelhetőek, és bár fura egy ilyen extrémszintű bandánál a slágerességet említeni, mégis meg kell tegyem.
Ha már szóba kerültek a dallamok, illetve a hangzásvilág, néha rendesen a Rhapsody/Dragonforce és hasonszőrű fantasy metal bandák jutnak eszembe. Nem tudom, mennyire vagy mennyire nem hatottak a fent említett zenekarok a srácokra, de én valahogy belehallom. Mindazonáltal én jó kombónak tartom összerakni ezeket a gigabrutál deathcore/ black metal témákat az epikus/fantasy vonallal.
Számomra az „Unbreakable” volt a legemlékezetesebb pont, de a „Sun//Eater”, „Pain Remains” trilógia, vagy a kötelező zárótétel „To The Hellfire” Will Ramos ominózus horkolós-visítós motívumával is nagyot szólt.
A fényekről, vetítésről, piro elemekről annyit tudok mondani, hogy egészen elképesztő. További bizonyíték gyanánt pedig ott a legnépszerűbb videós oldal.
Újfent hatalmas köszönet a Concerto legénységének a szervezésért.
