Erős túlzás lenne azzal dobálózni, hogy régisulis Exodus fan vagyok, már csak azért is, mert mindössze 18 nyár telt el azóta, hogy először találkoztam ezzel a zenekarral a színpadon. Ja, hogy ez sok? Persze, minden csak viszonyítás kérdése, de egy több mint négy és fél évtizedes múltra visszatekintő élő legenda esetében jó, ha csókolommal köszönhetek, és maradjunk annyiban, hogy “mintha csak tegnap lett volna”.
És hogy milyen volt az a bizonyos 2008-as első bálozás a Szigeten? Egy szóval: feledhetetlen. A The Atrocity Exhibition… Exhibit A lemezzel turnézó gépezet, élén a cseppet sem bizalomgerjesztő külsejű, ám annál hitelesebb Rob Dukes-szal akkora öklöst vitt be az első sorban headbengelő ifjúkori önmagamnak, hogy máig hálás vagyok érte…és akkor még a franc se gondolta volna, hogy egyszer cikket fogok írni egy Exodus koncertről.
…és így múlik el a világ dicsősége
Hosszú idő után, nem egész egy évvel ezelőtt, a Barba mindkét színpadát megmozgató Summer Hell fesztiválon aztán újra volt szerencsém meghallgatni a zenekart, akkor éppen Steve “Zetro” Souza-val a mikrofon mögött, és bevallom, bármennyire is nagyot ment a show, Rob karakterét baromira hiányoltam. Aztán idén év elején jött a bejelentés, hogy minden különösebb indoklás nélkül Zetrotól ismét Dukes veszi át a stafétát.
Naná, hogy felkaptam a fejem az idei fellépésük hírére, és az év egyik leginkább várt koncertje lett nálam az esemény, így nem kis hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy a Barba Negra kisebbik fele lesz a helyszín. Az meg csak hab volt a tortán, hogy hamar kiderült, hogy ez jó döntés volt, mert még a kék sem lett tele.
Kiakadás szünet következik: Emberek!!! Mi a franc történik ebben a dögrovás világban?! Jelentéktelen tucat bandák arénákat töltenek meg, és egy kib@szott legendára konkrétan klub szintű az érdeklődés? Értem én, hogy nyár, meg fesztiválszezon, meg mittudomén, de ne már…
…de haladjunk szépen sorjában…
Nemzetközi húzó nevek helyett most két honi zenekar kapott rá lehetőséget, hogy bizonyítson a nagyágyú előtt.
A munkanapon nem túl szerencsés korai kezdésnek “hála” a ’90-es évek második felében alakult, ám ezzel ambivalens módon számomra totál ismeretlen solymári underground alakulat MWS fellépéséről egy az egyben lemaradtam.
Az őket követő Stonedirt neve már annál ismerősebben csengett, bár őszintén szólva fogalmam sincs, hogy hol és mikor találkoztam velük utoljára.
Szerencsésnek mondhatja magát egy zenekar, ha egy ilyen eseményre húsz évente csak egyszer kerül sor. Na nem azért, mert egy legenda előtt léptek fel, hanem mert ez a koncert egy nagyon hosszú korszak stílszerű lezárását és egy új fejezet megnyitását is jelentette: A Stonedirt énekese, Endre itt búcsúzott el a közönségtől, ugyanakkor bemutatkozott az új frontemberük Zsolt is. Nem csak hazai szinten ritkaság az, hogy egy csapat két évtizedet húz le együtt, és ez mindenképpen elismerést érdemel!
Bár Endre búcsúzása elsőre torokszorítónak tűnhet, a hangulat cseppet sem volt temetői, sőt… A zenekar és a közönség is láthatóan jól érezte magát, egyértelműen lejött az összhang, és nem utolsó sorban a legjobbat adták ki magukból. És ami talán egy ilyen alkalomnál a legfontosabb: az elköszönő “főhős” baromi nagyot énekelt! Endre southern metalos karaktere mind fazonban, mint orgánumban tökéletesen passzolt a Stonedirt groove/thrash világához ráadásul élőben is igen magasra rakta a lécet az utódja, Zsolt előtt, aki a koncert végére egy közösen énekelt dallal lépett színpadra, majd át is vette a stafétát…és itt jött a meglepetés. A faszi első ránézésre nem egy színpadra termett karakter. Kb. olyan kisugárzással lépett színpadra, mintha a sarki diszkontba ugrott volna le pár üveg kőbambiért…aztán szépen kieresztette a hangját és basszus, eddig hol bujkált ez az arc??? Nem akarok itt halfordi hasonlatokkal élni, de már leírtam, úgyhogy éltem. Elég bitang hangja van a srácnak, na. Nem mondom, szokni kell majd a változást, de az biztos, hogy Zsolttal az élen heavy irányba fordul majd a kőporos karaván.
Sallangmentes pusztítás
Ha a fenti bevezető sorokból még nem lett volna egyértelmű, akkor most leírom: részemről a “Zertro vagy Duke” vitában egyértelműen Duke a válasz. Ez az ember egy személyben minden sztereotípiát megszemélyesít, amit a rosszarcú metalosokról és a sokszor “Amerika segglyukaként” emlegetett Floridáról valaha hallottál, és pont ezért nem lehet nem szeretni.
A jópofa ám kissé hosszúra nyújtott Rózsa Sándor népdal és Queen – We Will Rock You intro után kapásból pofán verték a szellős teltházat egy Bonded by Blood nyitánnyal, csak, hogy tudjuk, hogy hol a helyünk, aztán ahogy az illik, el is szabadult a pokol. Mondjuk a fenti szellős megjegyzés egyedül a teltházra utalt, mert amúgy olyan rohadás szauna alakult ki a nyári melegben a sátorban, hogy már csak a nyírfavessző csomók hiányoztak, hogy a hátunkat is verdeshessük.
És, ha már tudjuk, hogy hová keveredtünk, a fogaink összeszedéséhez pont megfelelő aláfestés volt a Dukes-érából származó, ikonikus Iconoclasm. OK, Rob már nem az a ránézésre is veszélyes ősparaszt, mint akit a kétezres években megismerhettünk, de basszus az idő őt sem kíméli és bizony meg is jegyezte, hogy sok itt az őszülő régimotoros, mint amilyen ő maga is. Viszont az ellentmondást nem tűrő dühös kiállás még mindig működik. De komolyan, ez a faszi még akkor is para, amikor kedvesen mosolyog 😀
De ne varrjam már az egészet a vadember nyakába, hisz a mészárlásból mindenki tisztességgel kivette a részét. Gary Holt és Lee Altus a tőlük megszokott közvetlenséggel folyamatosan kommunikált a közönséggel, és Tom Hunting is rendszeresen felállt a dobszerkóra buzdítani a közönséget. És, ha már itt tartunk, számomra az Exodus legszimpatikusabb tulajdonsága, hogy láthatóan közösséget vállal a közönségével. Tényleg értékelik a rajongást, a mosht, a fejrázást, és a szövegek üvöltését. Bár most viszonylag hátul álltam, sosem felejtem, hogy első találkozásunkkor Lee Altussal folyamatos oda-vissza pofavágásokkal szórakoztattuk egymást.
A setlist az előző évhez képest nem sok újdonságot tartogatott, alig tértek el a 2024-es programtól, így a Dukes-korszak mindössze három számmal képviseltette magát, bár ezek mind hosszabb, komplex darabok voltak, 7-8 perces játékidővel. Üde színfolt, hogy a ritkán játszott Brain Dead is felbukkant, ám a műsor gerincét továbbra is a közönségkedvencek adták. Kell a francnak a meglepetés, ha ott egy Fabulous Disaster vagy a Blacklist, ugye? A nézőtér természetesen ezúttal sem maradt egy nyugalmas meditációs terület, de nem is ezért mentünk. A papírforma szerint a végére hagyott, némi Raining Blood riff formájában érkező SLAYER-es Gary “cameoval” felvezetett The Toxic Waltz alatt egy igencsak tisztességes circle pit alakult ki, majd a kellő megdolgozás után megváltásként érkező kivégzésként jött a Strike of the Beast, az elmaradhatatlan wall of death beindításával.
A zárásnál megtapasztalhattuk, hogy a zord külső mögött érző…blablabla…szóval a legújabb generáció előtt tisztelegve két szerencsés kissrácot hívtak fel a színpadra egy kis gitártépésre, ami egyrészt baromi kedves gesztus, másrészt olyan élmény, amit a fiatalurak sosem felejtenek, és ki tudja…lehet pár év múlva ismét látjuk őket a színpadon, de már főszerepben. Úgy legyen!
Képekért köszönet Máté Évinek!
