Gary Hughes énekes nem bír a seggén ülni. Mondom ezt úgy, hogy közben a Ten névre hallgató saját zenekara utoljára 2006-ban jelentkezett új nagylemezzel. Persze azért a rajongóit nem hagyta cserben, 2007-ben szólólemezt jelentetett meg. Tavaly azonban már szárnyra kapott olyan kósza hír, hogy újra feltámassza epikus hard rockot játszó csapatát, a Tent. Ez a banda kilencedik sornagylemeze és bár a zenei világot nem fogja megváltani, fülbemászó dallamvilága, csodaszép ám erőteljes énekhangja, zseniális hangszerelése kellemes perceket szerezhet a melodikus zene híveinek.
Gary Hughes a csapat megújult honlapján beszámol arról miért volt ez a hosszan tartó szünet, így erre én most nem is térnék ki, azt azonban mindenképp meg kell jegyeznem, hogy a dobok mögé sikerült beültetnie a Fates Warningba belefáradt Mark Zondert. Mivel imádom Mark technikás játékát, így kíváncsian vártam mennyire pörgeti fel a dalok tempóját. Sajnos már az első dalból választ kaptam rá: semennyire. Ez pedig nem a dobos hibája, hiszen tökéletesen, helyenként fifikásan ütötte fel a dalokat, azonban ez a keverés után abszolút háttérbe szorult. Mind a ritmusszekció, mind a gitárok háttérbe vannak tolva. Pedig Neil Fraser gitáros hihetetlen nagy szólókat ereszt meg a dalok közepén. A lemez hallgatása során végig azt érezzük, hogy Gary Hughes mellett bárki zenélhetne (tudomásom szerint Mark Sumner basszeros a lemezfeljátszása után már ki is lépett), a Ten nem más, mint az énekes szólóprojektje. A nóták szerkezetében meg kell említeni, hogy bár egy dal kivételével így sem találunk öt percnél rövidebb felvételt, mégsem jellemző a „nyújtom, mint a rétestésztát” effekt. Pedig a korábbi Ten szerzeményekre, sőt nagylemezekre is jellemző volt, hogy sosem akart vége lenni. Most az énekes- dalszerző jóval lényegre törőbb megoldásokat választott. A dallamok, azonnal megszállják hallójáratainkat, de a progresszív zenei hatások így is megmaradtak. Ettől még abszolút emészthető a cucc. Szövegileg a szerző többnyire a szerelemmel kapcsolatos dolgokat elemezgeti, persze nem a csöpögősebb megközelítésben. Sőt, az egész korong összképét átlebegi egy szomorkás, borongós, ugyanakkor mégis lelket simogató érzés. Nem észveszejtően pörgős korong a Stormwarning, ugyanakkor a dallamok észrevétlenül kerítenek hatalmukba és a lemez lejártakor már nyúlsz is a play gomb után. Szerintem a korábbi lemezeikkel ellentétben ez a legfőbb pozitívum. Míg azoknál már fél óra után jött az unalom és az esetleges kikapcsolás, itt már meg sem tudom számolni, hányadszor hallgatom a CD-t.
Mindent egybevetve, aki komálja a nagyívű dallamokkal átitatott minőségi zenét, azok nem fognak csalódni a lemezben. Nincs töltelék dal, bár itt megjegyzendő, hogy állítólag 23 szerzemény közül választották ki a legjobb tízet, a többi pedig a közeljövőben érkezik egy újabb Ten korongon. Az már egy másik történet lesz. Én mindenesetre melegen ajánlom ezt a lemezt azoknak, akik nem a zene megreformálását keresik, egyszerűen csak szeretnének maguknak egy kellemes, melódiákkal átitatott egy órát szerezni.
Pontszám: 7/10
A csapat:
Gary Hughes ének, gitár
Neil Fraser gitár
John Halliwell gitár
Paul Hodson szintetizátor
Mark Sumner basszusgitár
Mark Zonder dob
A dalok:
01. Endless Symphony
02. Centre Of My Universe
03. Kingdom Come
04. Book Of Secrets
05. Stormwarning
06. Invisible
07. Love Song
08. The Hourglass And The Landslide
09. Destiny
10. The Wave
11. The Darkness (Japanese version bonus track)
