Az 1993-ban alakult Apocalyptica már a kezdetektől egy teljesen egyéni utat választott. Pár évvel korábban, még a helsinki Sibelius Akadémia diákjaiként e fiatal virtuózok beléptek egy csellózenekarba, amely Bach-tól Hendrixig mindenkitől játszott zenét. Azonban Eicca Toppinen és három barátja valami ütősebbet forgatott a fejében. Miután mindhárman a heavy metalért rajongtak, elhatározták, hogy megalapítják a saját együttesüket. Azt gondolom, a finn csellós csávók – akár tudatosan, akár ösztönösen tették ezt – jól felépítették hosszú távú zenei koncepciójukat. Első lépésben Metallica-átdolgozásokat vettek lemezre (Apocalyptica Plays Metallica By Four Cellos, 1996). A két évvel későbbi Inquisition Symphony-n megjelentek az első saját számok és a feldolgozások sem csak a Metallicától származtak (Faith No More, Sepultura, Pantera), az ezredfordulón napvilágot látott Cult-on pedig már csak 3 feldolgozást találunk (két Metallica és egy Edvard Grieg).
Utóbbi albumon a csellók mellett nagybőgőt (Eicca Toppinen), valamint ütős hangszereket (Kai „Hiili” Hiilesmaa és Toppinen) is megszólaltattak, illetve itt csatlakozott a két állandó emberhez, Eiccához és Paavo Lötjönenhez Perttu Kivilaakso, aki azóta is velük együtt nyűvi a húrokat, illetve ez volt a hattyúdala Max Liljának, aki szintén ott bábáskodott az Apocalyptica 1993-as megalapításánál, és az ezredfordulóig a banda valamennyi hangzóanyagán szerepelt.
A Cult album már jelezte, hogy Eicca Toppinenék érzik ahhoz, hogy fenntartsák az érdeklődést zenéjük iránt, nyitniuk kell a legkülönfélébb irányokba. Ettől kezdve bontakozott ki a zenekar és mutatta meg a világnak, hogy nem csak „másolni”, „újra játszani” tudnak, hanem saját kútfőből is képesek olyan minőséget alkotni, amely világszínvonalú. Ugyan éneket eddig csak a Cult-hoz tartozó Path maxin hallhattunk Apocalyptica számban, s a négyes korongon sincs ének, ennek ellenére úgy érzem, ez a legváltozatosabb, legizgalmasabb és legjobb lemezük. Ebben nyilván nagy szerepe van annak, hogy csellóik mellett teret engedtek számos egyéb klasszikus hangszernek (zongora, hegedű, trombita stb.), valamint a dobnak is. Márpedig a Reflections 5 dalában nem kisebb személyiség dobol, mint a Slayerből Dave Lombardo!
„Egy holland metalfesztiválon játszottunk ‘97-ben, és Dave doboktatást tartott”, emlékszik vissza Toppinen. „Odajött hozzánk, és megkérdezte: ‘Tudtok Slayert is játszani? Nem akartok velem fellépni?’, és mi azt mondtuk „De, persze!”. Eljátszottuk vele a ‘South of Heaven’-t élőben, és utána azt mondta: „Ha valaha dobosra lesz szükségetek, csak hívjatok!. Azóta barátok vagyunk.”
A lemezt nyitó Prologue (Apprehension) például így olyan, hogy az ember alig hiszi el, hogy nem gitárokat hall szólózni és riffelni, méghozzá közel thrash-ütemekre, ráadásul némi kimondottan finn dallamot is csempésztek a dalba. Igaz is, ezen az albumon DALOK szerepelnek, ami az eddigi saját szerzeményekre nem feltétlenül volt jellemző. Itt is megmutatják a srácok, hogy milyen gyorsan, milyen technikásan tudnak játszani, de nem ez az elsődleges, hanem az, hogy valódi dallamai, valódi hangulata van minden egyes darabnak. Elég csak meghallgatni a lírai, gyönyörűszép Faraway-t. Tehát nem csak metalos témák vannak az anyagon, akadnak olyanok is, amiket inkább komolyzenének kell neveznünk. Ugyanakkor egészen modern megoldások, programok is kerültek egyik-másik tételbe, de azok is ízlésesen, mértékkel. Így aztán minden változatossága mellett is egységes egészet képez az album – mely, mint a címe is jelzi, tükörképe megannyi, a tagoknak ért hatásnak. A rendkívül igényes, Pink Floyd-ot idéző borítóban olvasható is ezekről egy lista, amiben megcsillan a jellegzetes finn humor és természetszeretet is.
Minden eddiginél egyénibb és előremutatóbb albumot készített a banda, mely nem csupán kuriózum-értéke miatt páratlan zenei élmény.
Pontszám: 8/10
Az együttes tagjai:
Eicca Toppinen – cselló
Paavo Lötjönen – cselló
Perttu Kivilaakso – cselló
Közreműködők:
Juhani Lagerspetz – zongora (3)
Ville Väätäinen – nagybőgő (6, 7, 8, 10, 13)
Dave Lombardo – dobok (1, 2, 4, 8, 10)
Sami Kuoppamäki – dobok (3, 5-7, 9, 11-13)
Pasi Prinen – trombita (12)
Jaakko Kuusisto – hegedű (13)
Jyrki Lasonpalo – hegedű
Kerim Gribajcevic – hegedű
Lotta Nykäsenoja – hegedű
A dalok sorrendje:
01. Prologue (Apprehension)
02. No Education
03. Faraway
04. Somewhere Around Nothing
05. Drive
06. Čohkka
07. Conclusion
08. Resurrection
09. Heat
10. Cortége
11. Pandemonium
12. Toreador II
13. Epilogue (Relief)
