Durván egy évvel ezelőtt írtam a brit prog metal Aeon Zen bemutatkozó anyagáról. Október 12-én kijött a folytatás, amelyet nagy izgalommal vártam. Hadd idézzek az előző kritikából:

” …itt a fiatal proggie-generáció tett le valami olyat az asztalra, ami hatalmas reményekre jogosítja őket az előreláthatólag idénre várható kettes lemezen. Akár azt is ki merném jelenteni: könnyen meglehet, hogy az idei év legnagyobb durranásán dolgozik most Rich Hinks.”

Nos, a lemez megjelent, hagytam érni magamban, nem akartam elhamarkodottan ítélkezni, és persze vártam egy picit, hátha változik az a véleményem, ami az első hallgatások után megfogalmazódott bennem, de nem történt meg a csoda…

A csapat magja ugyanaz maradt – azaz továbbra is a piszok fiatal, mégis roppant tehetséges multiinstrumentalista, Rich Hinks kezében összpontosul az irányítás, és ő passzolgat le egyes dalokat vendégénekeseknek. A dobokat programozta (hallatszik is, az előző lemezen sokkal élőbb hangzásúak voltak az ütőhangszerek), de minden egyéb hallható hangszert ő kezel. Sokáig úgy nézett ki, hogy generációjának egyik legtehetségesebb magyar gitárosa, Bodor Máté is szerepelhet a lemezen, de ebből végül semmi nem lett. Az elhívott énekesek is roppant tehetségesek, az előző lemezről csak a csapat élő verziójában is éneklő, a debütön parádésat produkáló Andi Kravljaca maradt meg, ám illusztris társakat kapott – a zseniális Spock’s Beard énekese, Nick D’Virgilio éppúgy felbukkan itt, mint a Circus Maximus aranytorka, Michael Eriksen. Persze Rich is hallatja hangját, a lemez második felét szinte ő uralja, ám valakinek meg kéne neki mondania, hogy ne erőltesse ezt az éneklés dolgot, a lemez egyik Achilles-sarka ugyanis jórészt a koma énekesi teljesítménye.

A nóták persze zseniálisak, bár némileg komplexebbek, mint a debüt dalai. Olyan érzésem támadt, mintha Lloyd Musto dobos egyfajta kontroll szerepet töltött volna be az előző lemezen, így a nagyon matekos ötletek fennakadtak a szűrőn. Ezúttal ez a szűrő kiesett, minthogy Musto otthagyta a csapatot, így Hinks akadály nélkül kísérletezhetett bármivel, amivel épp kedve szottyant. Kicsit túlzásba vitte szerintem, ugyanis a Mind’s Portrait szépségét éppen az adta, hogy úgy maradt közérthető, emészthető a muzsika, hogy egy pillanatig sem volt kétséges a csapat progresszív volta.

Ettől függetlenül erősek a nóták, nekem ismét az a két dal tetszik jobban, amelyekben Kravljaca orgánumát hallom, például a címadó, de a nyitó, tíz perc feletti Salvation is bika Eriksennel, valamint a kicsit nyugisabb Crystal Skies Nickkel, de a Frostos Jem Godfrey is jó munkát végez a király riffel indító Natural Selectionben. Aztán átveszi az uralmat Rich Hinks, és… nem tudom, valahogy nem ér fel a korábban hallott zsenikhez, kicsit többet markol, mint amennyit elbír. Két nótánál John Tatum (Eumeria) is besegít. Ebből a négyesből a Start Over egyébként nagyon tetszik, mindig is bírtam az ilyen lassú, monumentális szerzeményeket. A záró Redemption’s Shadow-ban ismét egymásnak passzolgatja a labdát Hinks és Tatum, de ez a dal nem veheti fel a versenyt a debütöt záró Demise…-zal.

Rich Hinks most is remek lemezt hozott össze, de valami innen hiányzik. Ha keresztre feszítenél, se tudnám megmondani, micsoda – talán az a zsigeri zsenialitás, ami a Portrait minden másodpercét áthatotta, és ami miatt gondolkodás nélkül dobtam a lemezre a tízest. Kurva jó nóták, zseniális hangok, de valahogy mégsem áll most össze a kép…

 

8

Tracklist:

1Salvation
2Visions
3The Heart of the Sun
4Crystal Skies
5Natural Selection
6The Face of the Unknown
7You’re Not Alone
8My Sacrifice
9Start Over
10Redemption’s Shadow