A Keep Of Kalessin 2006 óta van képben nálam; ekkor kiadott Armada albumuktól totálisan seggrevágtam magam. Bődületesen erős anyag lett ez, egy remek hangzású black metal stuff. Persze, a black metalt már régen nem a templomgyújtogatós értelemben kell elképzelni, annak az érának már leáldozott a kilencvenes évek közepén. Azóta a black metal szinte mainstream zene lett Norvégiában, az egykori lázadók, a Mayhem, a Satyricon, az Immortal vagy a Dimmu Borgir pedig a zenei élet meghatározó és megbecsült tagjai.

A szóban forgó zenekar 1995-ben, a norvégiai Trondheimben jött létre, és két remek lemez után oszlottak fel. Már ezeken az albumokon is látszott, hogy nagy bennük a potenciál, iszonyatos energiától feszülve nyomták az igényes, dallamoktól sem mentes, északi black/death metalt. 2000-ben mégis szétszéledtek, a gitáros/agy Obsidian Claw például a Satyriconban zenélt egy ideig. 2003-ban viszont újra elfogta a vágy, hogy a Kalessin élére álljon; első életjelük egy remek EP volt, Reclaim címmel, és a csapat honlapja szerint bombaként robbant a norvég metal undergroundban. Ebben a felállásban Obsidian C. kezelte a húros hangszereket és a billentyűket, Frost (Satyricon) dobolt, és a black-körökben legendának számító Csihar Attila (ex-Tormentor, Mayhem) énekelt. Frostnak azonban a Satyricon az élete, így kilépett a KoK-ből, Attilát pedig a Mayhem hívta Maniac helyére, és vétek lett volna elszalasztani a teljes jogú tagságot a világ talán első számú black metal bandájában. Obsidian így csapat nélkül maradt, de nem sokáig.

Sikerült ugyanis megnyernie a mikrofonhoz Thebont, akinek nagyon jó az orgánuma, tiszta éneke roppant fogós, hörgése pedig durva, mégis érthető. Wizziac lett a basszer, aki a Headspinben érdekelt még, de korábban a Dimmuval és a Behemoth-tal is turnézott az USÁ-ban. A dobos pedig a néhány gitártémát is feljátszó Vyl, aki a Gorgoroth turnédobosa 2009 óta – valamint Obsidian Claw-n kívül az egyetlen, aki a Reclaim-et nem számítva valamennyi Kalessin-kiadványon hallható!

Ez a felállás játszotta fel 2006-ban a pokolian erős Armadát (aki utána akar nézni, csekkolja a cikk után a The Black Uncharted tételt), és egy fikarcnyit sem lett gyengébb a két évvel későbbi Kolossus album sem. Az újabb kétéves ciklus lezárultával pedig itt az új Kalessin-mestermű, és megmondom őszintén, ez eddig a legjobb!

Engem már a nyitó Dragon Iconography első másodperce megvett; döbbenetes módon van megpengetve az a gitár. Aztán beindul a nóta, Vyl embertelen sebességgel dobol, Obsidian pedig az egyik leggyorsabb kezű gitáros az extrém metal színtéren – riffjei, szólói hihetetlenül kemények, és már-már dallamosak is. A szaggatott riffel induló The Awakening szinte már templomi kórusnak is beillő refrénjével vesz le a lábáról. A Judgement elején az a málházós, thrashes riff tetszik, nekem a Testamentet juttatta eszembe. A The Dragontower pedig az anyag egyik legslágeresebbje – ezzel még az Eurovíziós dalfesztivál norvég selejtezőiben is indultak. Mit ne mondjak, én is szívesebben nézném az X-Faktorban a Watch My Dyingot vagy mondjuk a Remorse-t, mint a nem ritkán idegesítően béna figurákat, de ez Magyarország, bele kell törődni. Maga a nóta egyébként alig több mint öt perc, Kalessin-mércével rövidnek számít, Claw gitárszólója szinte heavy metalos, és blastbeatnek nyoma sincs, viszont az eddigi legjobb refrén üti fel itt a fejét. És hol vagyunk még az igazán emlékezetes momentumoktól?

A Leaving The Mortal Flesh az előző nyugisabb tempót a sarokba hajítva iszonyatos sebességgel kezd, a refrén pedig nem az ének-, hanem a gitárteljesítmény miatt emlékezetes. A Dark As Moonless Night szinte már doom – a Candlemassnak állnak nagyon jól az ilyesmi témák, dalok. Az ének is egy málházósabb témára jön be, a refrén pedig felejthetetlen, hidegrázós, agyból kitörölhetetlen – számomra ez a lemez legjobb dala! A The Divine Land majdnem hét perce is hasonló szellemben született, a záró, negyedórás, markánsan két részre különülő Reptilian Majesty pedig méltó lezárása ennek a szűk egyórás lemeznek.

Nyolc nóta, majd’ hatvan percben – hamisítatlan, minőségi Keep Of Kalessin-muzsika. Kicsit sok a grind-tempó a lemezen, érzésem szerint ezt Vyl túlzásba vitte. De ettől függetlenül tartom, hogy ez az eddigi legerősebb lemezük a norvég srácoknak. Az artwork is parádés, azzal a borítóról fenyegetően bámuló kígyóval. Mivel az új Dimmu-lemez csak a napokban jött ki, nem hallgattam még bele, de bizonyos, hogy Shagrath-éknak nagyon fel kell kötni a liberót, ha ezt felül akarják múlni – mert bizony a Reptilian számomra eddig 2010 extrém metal lemeze.

9