Ha 2006. május 20-án Viktor Nyikolajevics Belan orosz énekes 45 ponttal többet kap a versenyen, akkor ma lehet, hogy nem lenne elárasztva LORDI szörnyekkel a világ. Tulajdonképpen azért felelőtlen dolog lenne egyedül Belan nyakába varrni a Lordi sikerességét, de az kétségtelen, hogy, az Eurovíziós dalfesztivál első helyének elhódítása, nagymértékben javított a lemezeladási statisztikán és az ismertség növelésén. A 2010-es korong megjelenéséig megmondom őszintén távolról figyeltem ennek a zenekarnak a tevékenységét, és sokszor nem tudtam eldönteni, hogy nevessek vagy sírjak. Kerültem a szörnyekkel való találkozást és nem azért mintha gyermekkori szorongások üldöznének, inkább nehezen tudtam véleményt formálni. Most azért ragadtam billentyűzetet, mert már nem tudtam magamban tartani felháborodásomat.
A borító mivoltát nem részletezem, elég hozzá annyi, hogy elgondolkodtató, hogy emberek miért élvezik a horror, a vér és a gusztustalan megnyilatkozások ilyen „művészetét”. Ok, kedvesebb és intelligensebb rajongók, akik nem nyomnának rögtön le egy szájkaratés mozdulatot, most azonnal nekem esnek, hogy ugyan már nem kell ezt annyira komolyan venni. Elfogadható érvelés is lehetne, de akkor ne tiltakozzanak a törzsrajongók, ha a vicc kategóriába sorolom kedvenc zenekarukat. Igazából én nem tudok mit kezdeni azokkal az együttesekkel amiket „nem kell komolyan venni.”
A 80-as években egy brit illetőségű, Sigue Sigue Sputnik elnevezésű punk-rock formáció volt rendkívül sikeres (Love Missile F1-11 – emlékszik még valaki???) hasonló próbálkozással, de a látványon és a sokkhatáson kívül kevés maradandó ZENEI élménnyel ajándékozta meg a kedves nagyérdeműt. Ahogy peregnek a dalok a LORDI lemezről, valahogy ezek az emlékek jönnek bennem felszínre. Itt is óriási műsor van, jelmezek, pirotechnika, a horror és szörnyvilág mindenféle eleme felvonultatásra kerül, azonban ha ezeket egy pillanatra a sufniban hagynák a „zenészek”, akkor a felszín alatt megdöbbentően bugyuta és teljesen sablonos, egy kaptafára készülő dalokat találnánk. 15 dalt préseltek fel LORDI-ék erre a lemezre, nekem rendkívül sok(k) volt végighallgatni. Annyira kerestem azt a kiugrási pontot, hogy mivel tudnám megszeretni ezt a kórusokra és dallamokra építkező szörnyvilágot, de nem találtam kapaszkodót. Engem egyáltalán nem szórakoztatott ez a lemez és a zenészek sem hívták fel magukra különösebb virtuóz kiállással magukra a figyelmet. Tényleg értetlenül állok a világ előtt, de persze el kell fogadni, hogy van, akinek ez a lemez és zenekar nyújt kikapcsolódást és szórakozást. (Ez azért fura, mert sokszor meg arról olvasni, hogy milyen nagy a fiatalkori bűnözés, milyen borzalmas világban élünk, mennyi szenny vesz körül minket, nem találjuk meg az értékeket, stb…)
Pallosként lebeg a fejem felett a KISS és ALICE COOPER munkássága, de mindig arra a következtetésre jutok, hogy valahogy azokat könnyebben fogadtam be és persze nem utolsó sorban volt a látványelemek alatt zene is. Mr. Lordi óriási KISS fanatizmusa tudott dolog, hiszen a zenekar alapötlete is egy KISS koncerten körvonalazódott ki, nem véletlen talán, hogy Bruce Kulick is szólózik a lemezen, illetve a címadó dal is Gene Simmons kettős személyiségével foglalkozik. A This Is Heavy Metal és a DiscoEvil butaságával nehezen tud mit kezdeni egy középkorú rocker, eleinte csak mosolyog, aztán idegesen szünteti meg a szörnyek földöntúli zenéjét a hangfalakból. A Midnight Lover akár egy Balaton parti szebb napokat megélt diszkóból is bömbölhetne 1982-ben, a hideg kiráz, ahogy hallgatom. Inkább akkor a Midnight Mover Udo Dirkschneider műhelyéből, ha már az éjszakában kalandozó lényekről, szeretőkről tartunk értekezést. Nem is szeretnék több „dalt” kiemelni, mert nem tartom arra sem érdemesre ezeket a szerzeményeket, hogy pár percet is vesztegessek még erre a lemezre. Abban reménykedem, hogy ez az álrock gépezet (Na Joey DeMaio most miért nem harcolsz és kiabálsz??) és nevetséges körítéssel megáldott cirkusz hamar kifullad. Jó lenne, ha valóban értékes zenei műveket keresnének a rockerek (mert azért van bőven), amiben van mondanivaló, történet és persze zene. Talán már nem kell sok évet várni arra, hogy a világ rájöjjön arra, mekkora átverésnek vagyunk / voltunk a fültanúi.
Nem vesztettem sokat, hogy eddig nem kerültem szorosabb kapcsolatba ezzel a világgal, különösen erős a kontraszt egy Liv Kristine szólólemez után meghallgatni ezt a „művet”, a problémám ott van, hogy a zenét nagyítóval kell keresni, ezt a szörny-horrorvilágot pedig már az óvodások is messziről kiröhögik. [1/10]
A lemezkritika a cikk szerzőjének véleményét tükrözi, nem a szerkesztőségét!
