Megérkezvén a Barba Negrába – ahova a bejutást kicsit megmókolták a tavalyihoz képest – a francia Existance már javában tolta a színpadról az újhullámos heavy metalt. A fiatal banda igazából az underground körökben felkapott NWOTHM (New Wave Of Traditional Heavy Metal) kategóriába sorolható – már annak, akinek kenyere az a beskatulyázás. Fiatalságuk ellenére azonban teljesen korrekt performanszot produkáltak. Az egyetlen bökkenő az egésszel az volt, hogy meghökkentően kevesen voltunk mi, a közönség. Azért így nem lehet könnyű átadni a hangulatot a színpadról. Fellépésük nem sokkal érkezésem után véget is ért.
A szokásos Barba Negra-féle jó kis Dio válogatás közben meg is történt az átszerelés. Korábbi beszámolóimban többször kiemeltem, hogy az én esetem valahogy mindig úgy alakul, hogy az előzenekar jobban érdekel, mint a fő. Na ez most sem volt másképp. Kíváncsian vártam a legendás Riot 5. korszakának, azaz a Riot V-nek a színpadra lépését. A banda egyszer sem játszott még nálunk korábban, egyik felállásában sem, így hát joggal számítottam arra, hogy sokakat idevonz majd az esemény. Ennek ellenére – bár nőtt a közönség száma az átszerelés alatt – meglepően kevesen voltunk. Közvetlenül a színpad előtt is nagyon szellős volt a nézőtér, ez pedig a koncert alatt nem is igazán változott. A vasárnap esti időpont biztosan az egyik okozója ennek a jelenségnek, de vajon mi lehet még? Elkerülik a magyar rockerközönség figyelmét a más kontinenseken domináló zenekarok? Ez is benne lehet a dologban. Mindenesetre hamar túltettem magam az okok keresésén, és a banda színpadra lépését követően már nem is vettem le róluk a tekintetem a következő egy órában.
A Riot-ról röviden, tömören annyit érdemes tudni, hogy egy igen korai alapítású (1975) New York-i power/heavy metal egyveleget játszó banda, akiknél elég sűrű volt a zenészek vándorlása. Nem véletlenül van a jelenlegi formáció a római V-vel fémjelezve, minthogy az ötödik felállásról beszélhetünk. Eredeti tag már rég nincs a bandában. A színpadon két olyan alakot láthattunk, akik még a banda hőskorában is aktív részét képezték a zenekarnak: Don Van Stavern basszeros, aki 1986 környékén került a bandába, és két kultikus albumon is játszott (Thundersteel, Privilege of Power), illetve Mike Flyntz, aki a Thundersteel felvételeitől kezdve jelen van a bandában. A jelenlegi formáció 2014 óta zenél együtt, és két albumot adtak ki.
Történelemből ennyi elég is, ugorjunk vissza a koncerthez. A korban változatos felhozatalú csapat láthatóan nagyon jól egymáshoz szokott már az elmúlt 4 év során, és a színpad sem idegen tőlük, abszolút otthonosan vették be az egészet teljes széltében, elejétől a végéig. A dalokat megközelítőleg albumminőségben hozták, amit én személy szerint nagyon ritkán tapasztalok koncerteken, emiatt pedig kifejezetten élvezhető volt a buli. Todd Michael Hall orgánuma tökéletesen visszaadja a klasszikus, és az újabb dalok megszólalását is mintegy paradox időutazást imitálva pusztán énekével. A játszott számok változatosan fedték le a régi nótákat és az újakat egyaránt. A legtöbb természetesen a kultikus Thundersteel-ről szólt, de meglepő mód még a legelső albumról, az 1977-es Rock City-ről is hallhattunk egy dalt, a Warrior-t. Kimondottan energikus koncert volt ez – ahogy power metalhoz illik. A zenekar minden egyes tagja – a dobost leszámítva persze – példamutatóan kommunikált a közönséggel. Állandó volt az adok-kapok még a kis nézőszám ellenére is. Nem tudom, hogy számíthatunk-e rájuk valamikor ismét a közeljövőben, de ha jönnének, akkor megragadnám az alkalmat, és itt is buzdítok mindenkit, hogy nézzék meg őket, fedezzék fel a Riot zenéjét, mert itthon – de jellemzően Európa-szerte – kevéssé ismert a nevük, pedig megérdemelnék. A koncert végével közölték, hogy rögtön lehet is velük találkozni a merch-pultnál, ahol aztán sokan képet is készítettek a tagokkal.
Eközben ment a sürgés-forgás a színpadon, ugyanis készülődött a Primal Fear. Sokan a német Judas Priest-ként emlegetik őket, amit én, mint a Judas egy hatalmas rajongója részben meg is tudok erősíteni, legalábbis a tekintetben, hogy mind a zeneiség, mind az énekes sikolyai néha a Priest világát idézik. De ennél többet nem lehet mondani a rokonságról. Főleg, hogy a Primal Fear egy viszonylag fiatal zenekar a maga 1997-es alapításával. Annyi azért még hozzátartozik a sztorihoz, hogy az alapító énekes, Ralf Scheepers a Judas-ba jelentkezett az alapítás előtt, és az elutasítás miatt alapította a bandáját. De lépjünk ezen túl.
Bár a banda fiatal, de a tagok rutinos öregnek mondhatók, akik minden izgalom nélkül léptek színpadra. Az energia nem volt annyira kézzelfogható, mint a Riot esetében, de a dalok szintén majdhogynem albumminőségben köszöntek vissza a színpadról. Változatosan következtek egymás után külön-külön albumokról – van is miből válogatni az életműben. Igazából számomra egy abszolút korrekt és átlagos bulit csináltak – a probléma még mindig az alacsony nézőszám volt, ami a hangulatot is korlátozta valamelyest. Minőség tekintetében azonban nem volt gond. Mint írtam, elsősorban a Riot miatt jöttem, akik kitűnően szerepeltek, a Primal Fear fellépése számomra inkább egy átlagos koncertet jelentett jó hangzással.
– VTX
Fotók: Polgár Péter. További képek IDE KATTINTVA
