Az Astra debütkorongja szinte tök véletlenül akadt a kezembe, és azt kell mondjam: még jó hogy rá van írva, melyik évben adták ki. Bár, mivel ez tulajdonképpen nem oszt, nem szoroz, még ezen infó birtokában is elhinném, hogy miután a Pink Floyd 1973 elején befejezte egyik legsikeresebb albuma, a Dark Side Of The Moon felvételeit, az általuk üresen hagyott Abbey Road stúdióba besétált pár tehetséges fiatal, és suttyomban rögzítettek egy nagylemeznyi anyagot, és csak most adták ki. Totálisan úgy szól ugyanis a Weirding, mintha a progresszív rock hőskorában vették volna fel.

Az Astráról eddig nem sokat hallhatott a közvélemény, pedig már az új évezred eleje óta zajonganak San Diegóban – eredetileg a Silver Sunshine nevet viselték, eredeti dobosuk kilépése után váltottak Astrára. Zavaró lehet, hogy Astra néven üzemel egy római csapat is, de kizárt, hogy volna átfedés, ők ugyanis az olasz Dream Theater címet is elnyerték már, és hasolnó vonalon mozognak a saját számaik is (halld: From Within album [2009, Lion Music/Frontiers]). Amit azonban az amerikai Astra nyújt, arra szavakat nem lehet találni.

Az öt kaliforniai srác ugyanis pszichedelikus, progresszív rockot játszik, nagyon helyesen nem megtagadva és nem háttérbe szorítva a nagy hatásaikat. (Nagyon nagy talány, hogy a túróba kerültek ilyen zenével a Metal Blade-hez Amerikában.) A legénység névsorát is vegyük át gyorsan: Richard Vaughan és Conor Riley a két agytröszt, ők játszanak gitáron és billentyűs hangszereken, valamint az elenyésző mennyiségű vokális témát is ők osztják el maguk között. Egy harmadik gitáros, Brian Ellis is tagja a csapatnak, aki a hathúros mellett a moog-szintetizátor kezelését is bevállalta. A basszusgitár a harmadik alapító, Stuart Sclater nyakában lóg, a dobost pedig David Hurley-nek hívják, érdekesség, hogy utóbbi az ütős hangszereken kívül a fuvolajátékát is hallatja a lemezen.

Nincs sok értelme kiemelkedő momentumokat kutatni, mind a nyolc kompozíció értékes muzsikát rejt. Az intrónak is nevezhető, de valójában teljes értékű instrumentális dalként funkcionáló The Rising Of The Black Sun azonban mégis egészen különleges; a majd hatperces kompozíció első fele elszállós, elborult jammelés, ami aztán Hurley beszámolása után kitisztul, és egy iszonyat fogós dallammal fejeződik be. Szóval, ne légy olyan sületlen, hogy a nyitó track első fele után se-füle-se-farka jazzrockot vársz a Weirdingtől! Csak négy percig juss el, utána már meg leszel véve!

A címadó mocskosmód fogós refréntémával bír, kár, hogy kispórolják a dalból, aminek bő negyedórájába vszont annyi minden mást is tettek még! Az éneket néhol eléggé Ozzy-snak érzem, néhol pedig a hetvenes évek nagy progresszív előadóinak orgánumához hasonlatos a vokál. A lemez másik csúcspontja az ötödikként következő, majdnem húszperces instru, melyet a saját farkába harapó kígyóról neveztek el Ouroborousnak.

Igényes ős-progresszív rockot nagyon kevesen játszanak manapság, sőt, talán senki. Ilyen minőségben meg pláne. Amit ez a csapat letett az asztalra a Weirdinggel, az a XXI. században egészen egyedülálló teljesítmény. Nem is nagyon van értelme máshoz hasonlítani. A különlegességekre vadászók részére megjegyezném, hogy a kiadvány (mely még a borítójával is a hetvenes évekre hajaz) a szimpla CD-s verzió mellett pazar, négyrészes bakelitként is beszerezhető.

10