Pannónia Fesztivál, Második nap (Várpalota, 2010. 05. 21., péntek)

Tűző napsütésre ébredtünk, ami szinte kirobbantott a sátorból. Némi készülődés után célba vettük a várost, élelem beszerzése céljából. Jóllakottan, frissen, kipihenten vághattunk neki a második napnak. A fesztivál területén kóválygás közben sok ismerősbe botlottunk bele, így eléggé hamar elment a nap. Természetesen a söritalok is lelkesen fogytak menet közben, úgyhogy mire elérkezett a nap első koncertje, már bőségesen munkaképes hangulatba kerültünk.

Innentől nem volt megállás. Az együttes fantasztikus energiája és szívvel-lélekkel előadott dalai magával ragadták a közönséget, a második sorban kialakult egy tizenhárom főből álló headbang-lánc, ami több fénykép erejére magára vonta a fotósok figyelmét. Csövesen látszott, hogy talán jobban élvezte a bulit, mint a nézői, minden energiáját beleadta abba az egy órába, amit a szervezők biztostottak számukra. Az utolsó néhány számnál a headbang-lánc már tizenhét – néha tizennyolc – fős, ők valószínűleg onnan nyerték az energiát, ahonnan az együttes, hiszen szinte csak az átvezető szövegek idejére hagyták abba a fejrázást.

A végére egy irgalmatlanul pogóztató számot hagytak a fiúk, a kb. 300 fős “úri közönség táncol”… A koncert után öt perccel már a Metálsátor mögött álltunk Csövessel, és elmaradhatatlan diktafon barátunkkal, hogy kicsit kifaggassuk. Váltottunk néhány szót mikrofonon kívül a Deep Inside énekesével, Dolttal, aki már alig várta, hogy színpadra kerüljenek, és mindenkit igyekezett beinvitálni a bulira. Nekünk azonban mennünk kellett, hiszen már csak egy óránk maradt elküldeni a szokásos napi beszámolónkat, ugyanis érkezett az a koncert, amire szinte mindennél jobban vártunk ezen a napon: 18:30-kor a Nagyszínpadon állt a magyar könnyűzene, a blues – méltatlanul – koronázatlan Királya: Deák Bill Gyula és a Deák Bill Blues Band.

Az már az elején látszott, hogy nem csak minket vonzott ez az esemény, körülbelül 7000 ember várta a Királyt, köztük vegyesen idősek, fiatalok, rockerek, gothok, punkok… Ahogy az egy blues-szertartáshoz illik, imával kezdtük a koncertet, egészen konkrétan Bill Kapitány imájával. Az égi hatalmak ezt valamilyen oknál fogva esőtáncként értékelték, vagy talán a szomorú dallamoktól fakadt sírva a szikrázó napsütés: esni kezdett. Az égen – talán a Kapitány tiszteletére – egy gyorsan elhalványuló, és egy csodaszép, hosszan megmaradó teljes szivárvány tűnt fel, és majdnem a koncert végéig kitartott. A zenekar bemutatása – természetesen a Mester saját nevét nem mondta, de ezt a gitáros megtette helyette – után körülbelül 9-10000 torokból harsant fel a kiáltás: “Bill a király! Bill a király!”.

A Kapitány körülnézett, és megállapította, hogy megfelelő a tömegben lévő Hosszúlábú Asszonyok aránya. Az eső egyre jobban rákezdett, így a nézőtér pár másodpercre szinte néptelenné vált, majd mindenki visszatért, immár esőkabátban és legalább egy, de inkább két ismerőssel, így a koncert harmadik harmadát már közel 20.000 ember nézte végig. A búcsúdal az “A Király meséje“, ennek úgy tűnt, mindenki tudta a szövegét. Az “Ő a király!” részt legalábbis mindenki együtt énekelte a Kapitánnyal. Sajnos a másfél óra hamar elszállt, így a tömeg hangos visszázása ellenére sem lehetett tovább folytatni a koncertet. Deák Bill pedig elnézést kért tőlünk, amiért nem tudott interjút adni.

A hátralévő fél órát immár szokásunkhoz híven rohanással töltöttük, ugyanis a Metálsátorban már készülődött a koncertjére a Tűzmadár. Időben érkeztünk, még volt lehetőségünk a Macskanadrág koncertről a Nagyszínpad felé tartó punkok áradatán keresztül is elkapni a beállást. Már csak a művészbejárón tudtunk bejutni a Metálsátorba, hiába volt még tíz perc hátra a 20:30-ra kiírt koncertkezdésig, dugig volt a sátor. A beállás már harsány éljenzésbe torkollot, majd felharsant az első dal, az Élünk még.

Említésként fűzném hozzá, hogy a hangosítók tökéletes munkát végeztek, a hangok olyan elementális erővel törtek ki a hangfalakból, hogy a mellettem lévő térelválasztó rács majdhogynem lobogott, és nem a padlón ugráló emberektől. Schroti az átvezető szövegben külön megköszönte a meteorológusok áldozatos munkáját, amivel száraz, napos időt ígértek a fesztivál idejére, az éppen aktuális szakadó eső helyett, majd a Tűzmadár szárnyalt tovább. A 2009-ben megjelent videoklip alapján felordít a Colombus is, ami majdnem leszakította a fejeket. Schroti karizmatikus egyénisége, egyedi hangja magával ragadta az embereket, és a Tűzmadár bebizonyította, hogy nincs az a teltház, ami ne lehetne teltebb. Már körülbelül 4000 ember préselődött össze a Metálsátor négy fala közöt, ez már kezdett a négy falnak is sok lenni, a ponyva sok helyen megbomlott. Az időzítés tökéletes volt, úgyhogy a visszázás ezúttal hatékony volt. A második azonban nem. Letelt a rendeltetett másfél óra, át kellett adni a színpadot. Mi azonban egy vadászó Tűzmadár sebességével csaptunk le Schrotira, aki természetesen örömmel, mosolyogva vállalta a beszélgetést.

Negyed óra pihenés, és itt is Az Idő… Színpadon az… Színpadon az… Szíínpadoon az OSSIAN! Hajszál pontosan 22:00-kor a Metálsátor megmutatta, hogy 5000 ember is elfér benne. Elképesztő mennyiségű ember gyűlt össze, nem hogy pogózni, de headbangelni is lehetetlen volt, de láttunk olyan embert, aki a combja mellett tartott sörösdobozt nem tudta felemelni a szájáig, mert arra sem volt hely.

Paksiék különösebb kertelés nélkül csaptak bele a közepébe, egyenesen a Rock katonáival, akik most tényleg összegyűltek. Sajnos a szervezők nem tanultak az előző napi Pokolgép koncert hibájából, a sátrat olyan sűrű füst borította, hogy látni alig lehetett, csípte a tüdőt, a szemeket, a fotósok pedig a füst mellett a fotólehetőségek elveszítése miatt is sírtak… A tömeg azonban – egyéb választás híján – egy emberként hullámzott a zenére. Az Ossian olyan szívvel-lélekkel zenélt, mintha az életük múlt volna rajta; mintha nem is öt-, de legalább ötvenezer ember előtt állnának. Endre mosolygott, ki-kimutatott a közönségbe, amitől persze azok, akik az ujjbegye előtt érezték magukat, szinte extázisba kerültek.

Folyamatos a vastaps, néha a sátor végét sem láttuk a metálvillák ezreitől. És még mindig volt, aki megpróbált bejönni a koncertre, holott ehhez minimum vazelin és cipőkanál kellett volna. Természetesen nem maradt ki a közönség énekeltetése sem. Félelmetes ennyi torokból hallani az ilyenkor szokásos egyszerű kis dallamokat, de a mosolyokból az látszott, hogy mindenki veszettül élvezte. A közönség munkája után érkezett egy dal 1988-ból, ami Paksi Endre, és egyben az Ossian legelső dala, az Acélszív. Ennek még az is tudta a szövegét, aki soha nem hallott Ossiant. Sajnos a fotózást a harmadik dalnál leállították, pedig az uralkodó hangulatot nagyon nehéz szavakkal visszaadni. Talán egy szóval meg lehet kísérelni: Brutális! A rajongók a rendelkezésükre álló 1-2 miliméter helyen is pogóztak a zúzósabb dalok alatt, a sátor falát kívülről megbontották, és onnan is emberek néztek befelé… Elérkezett az Ítéletnap… Ezzel be is zárult az Ossian zeneládája erre az estére, de mindenkiben fantasztikus élményeket hagyott a buli. Sajnos az Ossian egyik tagjához sem sikerült hozzáférnünk egy interjúra, pedig igazán mindent megtettünk.

Pank kolléga ekkor már jó ideje a Nagyszínpadnál állt, hiszen 23:30-kor kezdett mindenki – méltán – nagy kedvence a Depresszió, akik előre jelezték, hogy fotólehetőség csak az első három számnál van, így sietni kellett. Amikor megérkeztem, gyorsan kifaggattam egy újságíró kollégát, hogy mi történt eddig. Elmondása alapján már a beállásra körülbelül 8000 ember volt kíváncsi, bőven a hangosítópulton túl is még tömeg állt. Ahogy az első néhány soron végigtekintettem, a közönség zömében fiatal lányokból állt, de ezt ugye már megszokhattuk a Depressziótól.

A buli egy fergeteges “Rázzad a s***ed!” ordítással indult, és hiába üvöltött fölöttünk a nap legnagyobb vihara, ez senkit nem tántorított el attól, hogy jól érezze magát. A magam részéről semmi pénzért nem lettem volna hajlandó az első sorba állni, ugyanis mindenki, még a leghátsó sorok is igyekeztek minél közelebb kerülni a színpadhoz, azaz pontosabban a nézőket a színpadtól elválasztó kordonhoz. Így az első sorban állókon körülbelül 20-25000 ember súlya lehetett. Néhányan rosszul is lettek, őket a biztonságiak hímestojásként emelték ki a tömegből, és vitték ki az elsősegélysátorba.

Természetesen, mint minden Depresszió koncerten, itt is akadtak kötekedő elemek, őket kevésbé finoman, de hasonló hatékonysággal és gyorsasággal távolították el a tömegből… A kolléga szerint csak az első szám alatt három embert szedtek ki az éber őrök… A basszusgitáros, Zoli elnézést kért mindenkitől, amiért nem rázta olyan aktívan a fejét, mint mindenki más, de éppen idegbecsípődéssel bajlódott. Ennek ellenére ugrált, szaladgált, igyekezett minden lehetséges módon pótolni azt, amit a fejével nem tudott megtenni. Feri tovább hergelte a közönséget, különböző játékokat próbált ki, például a “Fesztiválok között legtöbb headbangelő ember” rekordjának megdöntése, két dal között szervezett egy gyors Wall of Death-t, aminél kivételesen a közönség számolhatott be, hogy mikor kezdődjön a dal; egyszerre leguggoltatta a teljes közönséget – igen, 20-25000 embert egyszerre! – majd vezényszóra “Mindenki ugrik!”, szóval félelmetes volt… A közönség itta minden szavát, és úgy engedelmeskedtek, mint óvodások az óvónéninek… Még nézni is félelmetes volt, hogy milyen jól bánik az emberekkel, reméljük, nem fog világuralomra törni… Azután megkezdődik a “világtörténelem legdurvább pogója” (by Halász Feri)… És elérkezett a buli vége, mutatva, hogy két óra is pillanatok alatt el tud telni. Sajnos Feriék sem voltak hajlandók mikrofon elé állni, úgy látszik, ez már csak egy ilyen nap… Pedig nem is péntek 13-a volt…

Szerencsére mellénk szegődött a sors, mert egy kis áramkimaradásnak köszönhetően a Firkin csak később tudta elkezdeni a koncertjét, mint ahogy meghírdettetett, így még időben, körülbelül a koncert felére odaértünk. A Malátabár parkettjén már régen nem volt hely, sőt a parkett melletti asztalok is foglaltak voltak az utolsó szemig; meglepő módon szinte dupla kapacitással, mint amire rendeltettek, némelyik négyszemélyes asztalnál tizen szorongottak, csak hogy hallhassák a Firkint.

Bejártuk egész Írországot, a kocsmák padlójától egészen az Ördög táncparkettjéig. A félelmetesen vegyes közönség minden dal után őrjöngésben tört ki, punkok mulattak együtt alterosokkal, rockerek gothokkal. És persze mindenkinél ott a sör. A zene a rockerfülnek talán kissé szokatlan, de mindenki megtalálta a maga kedvencét a repertoárban. Zsuzsi – a hegedűs leányzó – kissé merész fellépőruhája csak tovább növelte a férfirajongók (És újságírók – A szerk.) imádatát a zenekarral szemben. A közönségben volt olyan is, aki a megszokott ír táncok helyett ír kaszkadőrmutatványokkal – részegen talponmaradás riverdance közben – próbálkozott, őt a későbbiekben meg lehetett ismerni a vérző arcáról, és arcához képest erősen töretlen ugráló jókedvéről. A harmadik visszatapsolásra végre felcsendül a RockÖzön.com kedvenc dala, az “Igyunk pálinkát!” is. Ez a helyszínen is azonnal közönségkedvenccé vált, a refrént közel 1200 torok harsogta együtt Barnával. A koncert után kissé nehéz volt átjutni a rajongók sorfalán, de némi türelemmel és kitartással természetesen ez is sikerült, így a Malátabár backstage-ében tudtunk pár nyugodt szót váltani a Firkin énekesével.

A koncertek után nem maradt más hátra, mint megnézni a netezési lehetőségeket, amik persze zérón álltak, hiszen mindenki pont most próbálta megosztani élményeit az otthon maradottakkal, így nyugovóra tértünk alig fél háromkor…

Az ébresztésről folytatása következik…

Képek itt!