Wendigo: “Audio Leash” lemezbemutató koncert – élménybeszámoló – márc. 20., Dürer Kert

A véleményem dióhéjban: ez a koncert eddig mindent vitt. No de ne vágjunk a dolgok elébe, haladjunk csak szépen sorban. 🙂

Az utóbbi időkben alaposan megnövekedett koncert-aktivitásomból kifolyólag még kissé kábán, mégis remek hangulatban (egy Fradi- és egy Arsenal-győzelem után lehet másképp? :)) és kimondottan felvillanyozva indultam a Dürer Kert felé, hogy jól megszemléljem szemmel-füllel-lélekkel a Wendigo nagyszerű “Audio Leash” albumának lemezbemutató koncertjét. Az időzítés most is jó volt és szerencsére a természet jóindulattal tekintett rám, semmilyen külső tényező nem hátráltatott a pontos érkezésben, így a hosszúnak ígérkező este teljes programját volt alkalmam végighallgatni.

Maximálisan megérte időben érkezni, mert már az igen korán (8 óra tájban) színpadra lépő első vendégzenekar, a szegedi Salvus is igen kellemes benyomást tett. A 2001 óta létező zenekar saját megfogalmazása szerint a zenéjük “dallamos énekkel ellátott lendületes metal zene, mindenféle műfaji korlátok nélkül”, más vélemény metal “ízesítésű” progresszív rocknak mondja – személy szerint nem (legalábbis nem könnyen) kategorizálható, egyedi hangzású, jó kis progmetal-nak mondanám, de a lényeg a lényeg, hogy kimondottan jól esett hallgatni a srácokat. Külön kiemelném a szinte tökéletes, elképesztő tiszta hangzást, ami minden bizonnyal a hely, a motyó, valamint a zenekari és technikusi fül egymásra találásának volt szép eredménye.

Rövid szünet után a szintén szegedi, és saját bevallásuk szerint a Salvus-szal ősbarátságot ápoló, 2003-ban alakult Dystopia folytatta a színpad melegítését. Stílusát tekintve talán valamivel – hülye kifejezéssel élve – “felhasználó-barátabb” zenével rukkoltak elő a srácok, számomra kicsit a Metallica legszebb időszakát idézve fel. Sajnos a hangzás nem volt olyan tökéletes, mint a Salvus esetében, bár a színpadhoz közeledve határozottan javult az élmény. Lendületes, jól összerakott számokat hallhattunk és külön kiemelendő a gitáros-énekes Vári Gábor hangja, mely Hetfield-i karakterével nem kis mértékben járult hozzá a fenti benyomások kialakulásához.

Újabb rövid szünet után következett a számomra eddig ismeretlen Dreyelands, és ekkor történt az is, hogy az állam a földön landolt. A progresszív és power metalt vegyítve, dallamos és aprólékosan megkomponált zenét kap a hallgató, a legváratlanabb helyeken megfűszerezve hard rockos, sőt, néhol már-már glames betétekkel, mint például az új videoklipes nóta, a “Can’t Hide Away” esetében. Vagy éppen – egy rövid, de annál ütősebb metal intro után – teljesen, mondjuk Def Leppard-ot, Whitesnake-et vagy éppen Europe-ot idéző rock’n’roll módján indul a dal és olyan metal középrészt kap az ember lánya az arcába, hogy lerepül a haja, ahogy a “Fragment” alatt történt. Félelmetes az is, ahogy az énekes, Nikola hangja idomul az éppen játszott-énekelt stílushoz. Külön érdekesség volt számomra, hogy a legtöbb számot jellemző balladásabb, visszafogottabb alaptempó és a sokszor elnyúló, nagy ívű – egyébként a hang és az énektudás megmutatására kiválóan alkalmas – énekdallamok ellenére, az áradó energiának és a tempóváltásoknak köszönhetően egy súlyos, lendületes és kitűnő produkció élményével lettem gazdagabb. Mindenkinek ajánlhatom csak, hogy látogasson el a Crazy Mamába a Dreyelands május 15-ei lemezbemutató koncertjére, a “Rooms Of Revelation” album megismerése garantáltan fantasztikus csemege lesz a jelenlévők számára.

Nos, mint tudjuk, a jó dolgokból sosem adnak eleget – de vigasztalt a tudat, hogy még valami fantasztikus vár rám ezen a csodás, finom tavaszi éjszakán: igen, nem más, mint a Wendigo rég várt koncertje, melyen az “Audio Leash” album élő megszólalásába engednek BZ-ék betekintést. Vagy behallgatást. A Dreyelands által padlóra küldött államat még esélyem sem volt visszahelyezni anatómiailag megszabott eredeti helyzetébe, éppen csak a fenyegető szomjhalál ellen sikerült vételezni némi seritalt és a rövid átszerelés után elkezdődött a SHOW. Igen, így, csupa nagybetűvel. Egyszerűen leírhatatlan, szavakkal nem visszaadható, amit a Wendigo művelt a Dürer Kert – egyébként sajnálatosan nem eléggé megtelt – nagytermének színpadán. Korábbi hibámból okulva szereztem setlistet is, de áááá, első perctől kezdve éreztem, hogy nem ez lesz a lényeg. Teljesen fölösleges végigmenni dalról dalra, hogy melyik milyen volt, mert az egyes számok megismerése bárki számára továbbra is nyitva áll a zenekar honlapján, a letölthetővé tett anyagnak köszönhetően, és mert azt a varázslatot, ahogy minden szám egyformán tökéletesen, hihetetlenül erőteljesen, ellenállhatatlanul szólt, csak hozzáképzelni lehet. Vagy még azt sem. Ezt ott és akkor, élőben, át kellett élni.Hallottam már BZ-t énekelni, eddig is szerettem a hangját, de élőben még nem volt hozzá szerencsém, így nem tudom megítélni, hogy mindig ilyen-e ez a szent őrült a színpadon, de hogy ezen a szombat éjszakán nagyon elemében volt, a többiekkel egyetemben, az biztos. A sok (néha nem is) apró összenézés, összenevetés, az a rutinos, laza, mégis erőteljes jelenlét a színpadon – ennél nem kell több. BZ az átkötő szövegekben is sziporkázott, amikor pedig énekelt, hát kérem, itt mindent megkapott a nagyérdemű: a személyes kedvencem, a “Reach” és a dühös “Spineless” például vadállatot szabadított elő BZ torkából, míg a lírai hangvételű “Condemned” és az elgondolkodóbb, zárónóta “Drift”alatt bizony meg-megsajdult a szív a fájdalmasan szép hangoktól. A dob olyan élettelien szólt Kisbéci mértanian precíz ütései alatt, hogy ha nem látom, megkérdőjelezem, hogy valóban összesen négy végtaggal rendelkezik az úriember. A basszus méltó pár volt a ritmusszekcióban, egy basszusfan (jelen!) számára külön élmény volt hallani, ahogy a hangszer hol agresszíven kiáltott, hol nagymacskásan szinte dorombolt Rob ujjai alatt. Jozzy és Kozi egymással versengve csalták ki az ördögibbnél ördögibb hangokat a gitárokból, hogy aztán szerényen a háttérbe vonuljanak és kísérjenek, ha éppen az kellett, emellett Jozzy még folyton remek vokálozásokra is ragadtatta magát. Mindenképpen szólni kell még Hidasi Barnabás billentyűs – aki egyébként az “Audio Leash” keverési és masterelési munkálatait végezte – játékáról is, hiszen alkalmanként az ő csodás “szőnyegével” lett teljes a lenyűgöző hangzás. Az egy dolog, hogy az “Audio Leash” album teljes anyagát eljátszotta nekünk a Wendigo, azért különlegességben is lehetett részünk. Természetesen a 2006-os “Let It Out” lemezről is kaptunk néhány számot, többek közt a címadó dalt, sőt, a 2004-es “r3c0nn3ct1ng” EP-ről is beválasztották a “Disconnected”-et a műsorba, de az igazi csemege a “Unity” volt, mely a Stonehenge 2001-es “Angelo Salutante” korongjának bonus trackje, és amely alatt egyedül csak Hidasi Barnabás szívbemarkoló billentyűjátéka kísérte BZ érzelemgazdag, lírai éneklését. Ez volt az a néhány perc, amikor ismét megbizonyosodhattunk róla, hogy gyönyörű, lassú dalt is lehet úgy írni, hogy a nyálasság szele sem érinti.

Úgy vélem, nem tisztem elemezni a Wendigo zenéjét, már csak azért sem, mert ki tudja, annak mikor lenne vége. Annyi bizonyos, hogy egyéni hangzásvilágú, összetett, rengeteg stílusból merítő, a legapróbb részletekre kiterjedő gonddal kimunkált kőkemény metalt, néhol kifejezetten meghökkentő harmóniabeli megoldásokat hallhatunk, izgalmas, bátor, szokatlan énektémákkal és vokálokkal megkoronázva – mindehhez sikerült Gádor Béla dobos, Csörnyi Róbert basszusgitáros, Takács József és Kozó Tamás gitárosok, valamint az énekes BZ személyében olyan zenészeket egy csapatba tömöríteni, akik alázatos, virtuóz, technikailag kifogástalan teljesítményt nyújtanak, ugyanakkor látható élvezettel veszik birtokba a színpadot és a szórakoztatás ezerféle elemével kápráztatják el a hallgatót. Talán úgy érzékeltethetem legjobban, mekkora bulit is csinált a Wendigo, ha elárulom: nem rövid pályafutásom alatt most van életemben először izomlázam a nyakamban – igen, a headbang, az tehet róla 🙂

Wendigo, köszönöm az élményt, remélhetőleg ez a lemezbemutató koncert nem az utolsó volt, és hamarosan lehet jó híreket hallani felőletek!