Hartmann-Tobola Hungarian Metallica Tribute Band koncert

Az este 8-kor megnyíló kapuk egy igen kellemes, barátságos környezetű helyiséget mutattak meg, melynél a színpad szinte közvetlen kapcsolatban van a közönséggel, hiszen térdig érő darabról beszélgetünk. Zoliék még a készülődés fázisában voltak, mint azt egtudtuk, még vacsora előtt, így a beállás meghallgatását követően amíg mi a helyiséget szemrevételeztük, ők vacsorázni indultak a közelbe. Várakozás közben a helyiség hangfalaiból áradó igen kellemes hangolómuzsikát hallgattuk, és a pultnál nagyon barátságos áron felszolgált italainkat kortyolgattuk. A közönség  létszáma lassan növekedett, de a vasárnap estéhez képest, szép számmal szállingóztak befelé emberek. Körülbelül fél 11-kor azután elszabadult a pokol!

Felcsendült a hangszórókból a The Ecstasy of Gold (vagy ahogy egyszer nekem egy hangtechikus említette: “Az intro, vazze’!”), és Hartmann Zoliék helyet foglaltak a színpadon. Rövid bevezető után a halál kúszott be a füleinkbe, bestiális kezdéssel elkezdődött a Creeping Death. Csabi dobtémái nem kúsztak úgy, ahogy az a dal címéből várható lett volna, helyette inkább brutális energiával, szinte a füleket mellőzve egyenesen az ember agyába robbantak. Lassacskán kezdett kialakulni az első sor, és kezdődött a már megszokott headbengelés is. Akiket a Kúszó Halál már az első számnál elvitt volna, azokért a következőkben a harang szólt. A For Whom The Bell Tolls alatt Zoli szokásához híven többször is körülnézett a közönség soraiban, hogy vajon kik jöttek el, és épp mit csinálnak… (Igazán kéne már neki egy vezeték nélküli mikrofonszett. Szinte folyamatosan a kábelt féltettük, hogy rálép valaki, és Zoli iszonyatosan hanyattesik rohangálás közben…). Majd következett a szerény alkoholfogyasztás fellendítésére szolgáló dalocska, merthogy mindenkinek kell az Üzemanyag. Igen, kitalálta a kedves olvasó, érkezett a Fuel! Bár ekkor nagyjából már senki nem volt szomjas, a felszólítás hatott. 🙂

Akiknek a tankolt üzemanyag megfeküdte a gyomrát, azok a következő hat és fél percre Szanatóriumba kerültek. A nyugalom, és a béke percei voltak a Sanitariumnak ezek a koncert pillanataiban. Ez Szomorú, de Igaz. Merthogy mire észbekaptunk, máris a Sad but True hangjai töltötték be a hallójáratainkat, és ringattak szinte teljesen Metallicaközeli állapotba. Majd a kép lassan feketébe fordult. A Fade to Black “lágy, andalító” dallamai után megtudhattuk, hogy Zoli merre szeretne kalandozni. Hát persze, hogy a jobbnál jobb zenék felé. Érkezett a Wherever I may Roam, ami egy kis felvezetést nyújtott ahhoz, hogy mindenki megkérdezhesse: mi van? (A Röffer csapat egy része ekkor már szinte rutinosan kántálta a számok között az együttes nevét, amely lássuk be nem könnyű feladat, de Zolinak annyira tetszett, hogy amikor először hallotta, majdnem énekelni is elfelejtett… 5 ember egymás mellett, és felemelt kézzel harsogja: “Hart-mann-Tobo-la-Hánge-rien-Metal-lika-Tribúúúúúúúút Bend!“, nem lehetett semmi látvány, úgyhogy a “mi van?” helyénvaló kérdés volt… :)) Zoli is feltette a kérdést a So What-tal.

Majd egy megható jelenet következett. A Nothing else Matters dallamaira a közönség egy része (kitalálja a kedves olvasó, hogy kik?) leültek a tánctéren körbe, középre került két Zippo-gyújtó, és együtt énekeltek Zolival, aki egy idő után szintén helyet foglalt a körben, és ott énekelte végig a dalt. Majd, villámló pillantással jelezte, hogy a helyünkben inkább felpatanna, és tombolni kezdene, mert Belép a Homokember. Nehogy elpilledve fejezzük be a koncertet, ütött az Enter Sandman. Hatalmas To(m)bolás kezdődött, csak úgy pörögtek a frizurák. A homokember távoztával pedig egy igazi vérengző, a koncert lezárására kiválóan alkalmas dallal zárult a banda által nyújtott hangorkán-gyűjtemény, ez pedig erőt adott arra, hogy a pult alkoholállományát megkeressük és elpusztítsuk. A Seek and Destroy-t többen is együtt énekeltük Zolival az arcunkban váratlanul felbukkanó mikrofonba.

Igazi élmény volt a koncert. A kezdeti apró hangosítási problémákon Vörös Gabi hamar úrrá lett, Zoliék pedig olyat tettek le az asztalra, amit a május 14-én koncertező Metallicának is nehéz lesz überelni… Ilyen közvetlen, és jó hangulatú koncertet legalábbis biztos nem fognak tudni nyújtani nekünk.

A csapatot rutinos zenészek alkotják, akiket ismerve, egy pillanatra sem lehetett kétséges az előadás minősége. Hartmann Zoli, nagyon óvatosan fogalmazva is, iszonyatosan jó frontember, aki fél pillanat alatt a zenekar oldalára tudja állítani a közönséget, átvezető szövegei, színpadi mozgása olyan, amelyet nagyon sok pályatársa megirigyelhetne. Tobola Csabit nem kell bemutatni, több évtizede püföli a bőröket, töretlen lelkesedéssel. Több tucat lemezt játszott már fel, és több ezer koncerten van túl. Álmából felébresztve is ledobol egy több órás bulit. Esetében csak arra kell figyelni, hogy teherautó platónyi Pearl dobfelszerelése úgy szól, hogy kisebb színpadon nem lehet eléggé lehalkítani, és lebontja a vakolatot. A gitároknál szintén minőségi zenészeket találunk, akik kifogástalanul megoldják a Metallica zenéjének tolmácsolását. Jung Norbi, Mezőfi Józsi, és Németvölgyi Norbi is kiváló, rutinos muzsikusok, akik az eddigi 5 zenekari próba ellenére úgy játszottak, mintha 10 éve Metallica kottákkal a párnájuk alatt éjszakáznának. A magam részéről csak egyetlen dolgot kifogásoltam a bandában: a nevüket. 🙂 De ameddig nem találnak nevet maguknak, addig marad a kiáltás: