New York-Hard Core! Ez volt a Rockmaraton csütörtöki napjának jelmondata. Minden évben bevált szokás a fesztiválon egy ugrálós gengszter napot tartani. A tavaly Biohazard-Hatebreed duó nagyon magasra tette a lécet, de, vagy épp ezért kíváncsian vártam az idei felhozatal, a Dog Eat Dog, Madball, Ignite hármas mennyire lesz képes megmozgatni a zömmel Heavy Metálon edzett Ossian pólós rockereket. Nem véletlen a hasonlat, hiszen a másik nagyszínpadon ma Paksi Endrééké volt a főszerep. De haladjunk szépen sorban…
A magyar fellépőket felvonultató Rádió Rock színpadon az Omen kezdte a húrtépést. Aki ismer tudja, nekem a Nagyfi testvérek zenekara mindig is etalon marad a hazai metál életben. Ösztönös, erős és ami a legfontosabb mindig megújuló. Sosem vált önmaga árnyékává, mindig tudtak valami pluszt hozzátenni, amivel 25 évvel a megalakulásuk után is a csúcson tudtak maradni. A szép számmal összegyűlt nézősereg meg is kapta amit várt. Tökös, igazi Heavy Metált. Ugyan Koroknai Árpi énekes, most a megszokottnál kicsit erőtlenebbnek tűnt, de ettől persze a hangja még most is kivalló volt.
Egy gyors sör és irány a nagyszínpad, ahol , ha létezik ilyen, a hard core élet undergroundjának egyik legikonikusabb alakja a Dog Eat Dog jött, hogy megmozgassa a tömeget. Rockmaraton fitnesz hard core módra. A több mint negyed évszázada alakult kultikus HC brigád, talán a No Fronts című slágerükkel lehet ismert a nagy többség számára, de élőben hallgatva azért jó pár dalra bólinthattunk rá, hogy “jééé” ezt is hallottam már. Nem voltunk sokan, de aki ott volt az – a borzasztó hangosítás mellett- gazdagabb lehetett egy igazi amerikai gettó metállal. Tényleg a hangosítás volt az ami elvette az egésznek az élvezeti értékét. A gitár nulla volt a dobog csattogtak. Sajnáltam, mert amúgy jó volt látni ezt a csapatot is végre, igaz őket egy kisebb klubban hangulatosabbnak tudnék elképzelni, mintsem aszalódni a lemenő nap fényében egy eléggé foghíjas réten. Persze ez semmit nem von le a DED lelkesedéséből, ők becsülettel letolták a bulit.
Irány vissza a Rádió Rock színpadhoz, ahol a hazai thrash élet alfája és ómegája a Moby Dick kezdett bele koncertjébe. Smicit már előző nap is láthattuk a Bloody Roots-szal de ettől még most is szép számmal gyűltek össze a thrasherek a színpad előtt. A Fehér Bála mindig is egy őszinte szókimondó csapat volt, így most sem számíthattunk másra. A slágerekké vált kőkemény dalok rendesen megmozgatták a nagyérdeműt. A metálnak valahol erről kell szólnia, ösztönösnek és erősnek kell lenni. Nem punciskodni, hanem arcba vágni. Korrekt volt!
Na jöhet a Madball. Őket még sosem láttam, pedig ennek az egész HC világnak az egyik legjobb csapatának tartom őket. Az egész maratonra jellemző volt egyébként, hogy a fotósárokból szólt a legjobban a cucc. Ahogy mentem hátra fele a keverőpult irányába, úgy vált az egész egyre tompábbá. Fura, ez is ritka, általában fordítva romlik a hangzás minősége. Mindenesetre, az első három dal alatt amíg bent voltam fotózni, olyan elementáris erővel csapott arcon a gettó-metál, hogy kijönni sem volt kedvem. Őserő, súly. Be is indult az őrület az első sorokban. Itthon ritkán, vagy talán még sosem látott buli alakult ki. Zöld füstű fáklyák kerültek elő, és az egész úgy nézett ki mintha a Fradi ultrák kezdtek volna pogóba! Félelmetes volt, ilyet utoljára egy chilei Anthrax koncerten láttam, ott bevett szokás a fáklyázás. A tavalyi Biohazard bulin éreztem úgy, hogy be kell mennem középre és szétdaráltatnom magam. Most is valami ilyesmi volt bennem, de megint egy fényképező a nyakamban, úgyhogy maradt a hátrébbről bólogatás. Eljött a legjobban várt nóta is, legalábbis a részemről. A Heavenhell mindig is etalon marad. Akkora break down van benne, hogyha nem töröd közben ketté a gerinced, nem csinálod jól. Ilyen egy jó buli. Ha nem mozgat, meg nem éled a zenét. Ezeknek a riffeknek, még a legelfogultabb ős rockereket is meg kellett hogy mozgassák. Amit meg Freddy Cricienék csináltak a színpadon az egy jó fajta maraton futás. Hogy honnan van bennük ennyi energia az jó kérdés, de a bő egy órás buli elejétől a végéig, tuti elégettek vagy 2000 kalóriát fejenként.
Na pillanatnyi szusszanás, és irány belelesni az Ossian koncertbe. Őszinte leszek ezt sosem kedveltem. Van egy két dal amit meghallgatok, de Paksi Endréék sosem találtak be nálam. Persze ez nyilván hidegen hagyja a zenekart, no meg azt a több ezer lelkes rajongót, akik viszont ott voltak most is, és együtt énekelték a slágereket Endrével. Kívülről szemlélve, a megszokott minőség, a megszokott stílusban, bár nekem most nagyon hiányzik egy második gitáros a csapatból. Eléggé üresen szólnak így a jól ismert slágerek. Ettől függetlenül aki miattuk ment, az megkapta amit várt. Én meg valószínű sosem fogom megkapni a 15 perc című dalt, az egyetlent amit igazán szeretek az Ossiantól. De sebaj, mindig próbálkozom.
Ignite, Fuckin’ Ignite, ahogy Téglás Zoli mondta két éve a Fezenen. Az akkori bulin annyi Fuckin hangzott el, amiből egy komplett South Park évadot meg lehetett volna írni. Ehhez képes most, meglehetősen konszolidált volt a Zoli. Alig pár elszólás, ellenben sokkal jobb hangulat mint anno Fehérvárott. Valahogy jobban átjött ez az egész HC-punk érzés amit az Ignite nyújt. Lehet, hogy anno azért is mert a Europe után kellett, teljesen stílusidegen közegben helytállniuk, míg most saját körbe keveredtek, de ezután a koncert után én is nagyon elégedetten távoztam. Tökéletesen rendbe volt, és a nap végére a hangzás kis kezdett letisztulni a nagyszínpadnál.
Még teljesen oldalról és elölről hallgatva is jól szólt minden. Kérdem én, mért nem lehet ezt a minőséget végig hozni?
Persze a közönség legjobban a Falu című dalt várta, amit meg is kapott. Még nekem is tetszik a Zolinak ez a hazaszeretete, és ahogy együtt énekelt jó pár ezer ember az tényleg felemelő. Úgyanígy a záró A Place Called Home-nál, ami szintén nekünk, magyaroknak szól. Itt már Téglás Zoli el is tűnt a közönség soraiban, és az utolsó pár taktust onnan bulizta végig. Így is lehet nagymenő amerikai rocksztárnak lenni. Nem felejti el honnan származik, és elsősorban alázatos marad azokhoz akiknek zenél. Sztárallűrök nélküli zenész. Ilyenekből kéne sokkal több. Bitang jó buli volt ez is, tökéletes megkoronázása a napnak, ami itt még számomra nem ért véget.
A backstagben hajnalig iszogatós, beszélgetős folytatás számomra ugyanúgy része egy fesztiválnak, mint az ami a színpadon történik napközben. Mert nem csak a koncertek számítanak, hanem a hangulat is.. Haverok, barátok, vagy még ennél is komolyabb kötelékek. Így lesz tökéletes egész. Mindenkit összehoz, az elveszettnek hitt barátokat, új haverokat, vagy esetleg ennél is többet. Idén nekem úgy érzem minden megadatott, és ehhez már ennek a napnak is köze volt no meg az előző esti Testmaneten szarrá ázásnak. Így lett teljes a HC nap, ami amúgy is az egész maraton egyik legjobb koncertfelhozatala volt. Megérte ott lenni, kihagyni bűn lett volna!
További képek:
Ignite, Madball, Dog Eat Dog: ITT
Omen ITT
Fotók és Cikk: Kieron
