1999-ben a Vörösmarty Művelődési Házban ismerkedtem meg a Dark Funeral zenéjével, amikor a Dimmu Borgir előtt nyitottak a Dodheimsgard és az Evenfall zenekarokkal együtt. Ahhoz elég hatásos volt a műsor, hogy 13 és fél évesen a fateromat kiakasszam velük, de élő teljesítményüket tekintve a fellépők egyike sem remekelt aznap este. Később a The Secrets of the Black Arts és Vobiscum Satanas lemezeket hallgatva, valamivel befogadhatóbbnak találtam az ex-Hypocrisy frontember, Masse és Mikael Svanberg vezette black metal horda zenéjét, azonban érdeklődésem fokozatosan alábbhagyott a komolytalan “Satan’s fanboy” szövegek és művészi stagnálásuk miatt. Nem hittem volna, hogy bő másfél évtized után megjelentetnek egy olyan cd-t, amire azt tudom mondani, hogy (számomra legalábbis) ez az eddigi legjobb kiadvány a svéd sátánfajzatoktól.

Néhány nappal a hivatalos lemezmegjelenés előtt már megtekinthető volt a banda mércéjével mérve igen látványosra sikerült második klip, az Unchain My Soul. Hamisítatlan Dark Funeral, egyben minőségi fekete fém. Ha a nyitás elnyerte tetszésedet, akkor a maradék 8 track is úgy beleeszi magát a füledbe, mint a forró kátrány. Másodikként kapjuk a hangulatában helyenként Burzumra hajazó As One We Shall Conquer t, amivel kicsit magasabb fordulatszámra kapcsolnak a svédek. A Beast Above Man leginkább a korai skandináv black metal lemezek atmoszféráját idézi meg a maga nyers, agresszív disszonanciájával. Az As I Ascend visszarepít minket a felvezető dal monumentális világába. Határozottan jót tesz a legtöbb szerzeménynek, hogy mernek a gyönyörű, fenséges dallamokkal szinte meditatív állapotba levinni a hallgatót. Szerencsére tehát nem azon görcsölnek az albumon, hogy mitől lenne a Where Shadows Forever Reign igazán brvtal trve kvlt a többnyire örökké csak fanyalgó “az első lemez után minden szar” hozzáállású rajongóknak. A kaotikusabb dalokat preferálóknak igazi ínyencfalat lehet a Temple Of Ahriman, melyben a szélvész gitártémákat Dominator nagyon igényes és szilárd dobtémákkal teszi még izmosabbá. A közel 10 éves tagságával a zenekar eddigi dobos rekordere a The Eternal Eclipse-ben sem sajnálja úgy aprítani a dobfelszerelését, mintha a bőrökre Jézus urunk és megváltónk arcát festették volna. Lord Ahriman itt is megmutatja, hogy hogyan kell játszani azokat a bizonyos sötét akkordokat, amitől végigfut a zord skandináv tél és a tömény gyönyör az ember gerincén. Bár az előző számot én kimondottan szépnek tartom, a To Carve Another Woundra inkább nevezhető egy morózus tételnek. Utóbbi két dalnál a legszemléletesebb, hogy egyazon játéktechnika mennyire különböző hatást válthat ki a hallgatóból, ha más zenei képletekkel közelíti meg a dalszerzést. Másfél éve már, hogy a tagságában többszörösen megújult horda klipes bizonyítékát adta annak, hogy új frontemberükkel, Andreas “Heljarmadr” Vingbackel megerősödve készek a visszatérésre. A Nail Them To The Cross valóban hűen képviseli azt az infernális erőt, ami már a kezdetektől is jellemezte ezt a csapatot, így senki sem kapott a szívéhez az énekes váltás ellenére sem. Búcsúzóul a címadó Where Shadows Reign Foreverben még egyszer alászállunk azokba a sötét, mély bugyrokba, ahol mindig is otthonosan mozogtak ezek a Sátán VIP-páholyában tomboló zenészek. Tökéletes zárása az idei év egyik legjobb black metal lemezének.

Sok zenekar van, akikről el lehet mondani, hogy az általuk képviselt műfaj szilárd bástyái közé tartoznak, melyet az adott bandáért (esetleg magáért a stílusért) nem rajongók tábora hajlamos úgy értelmezni, hogy a szóban forgó együttes mindig leszállítja ugyanazt a lemezt más címmel. Ha mondjuk, valaki nekem azt mondja a Cannibal Corpse-ról, hogy csak önmagukat ismétlik megalakulásuk óta, akkor az vagy botfülű, vagy totál laikusan áll a dolgokhoz. Egy erődítmény szilárdága sem kizárólag a stabil alapokon múlik, hiszen azok falait is folyamatosan erősíteni kell. Úgy érzem, a Dark Funeral rég várt új lemeze, a Where Shadows Forever Reign is épp olyan stabilan állja a folyamatosan változó trendek viharát, mint az előbb említett amerikai death metal zenekar szinte bármelyik újabb kiadványa. Éppen ezért nem is nagyon tudom hová tenni az olyan kritikákat és hozzászólásokat, miszerint ez is csak egy sorlemez. Szerény véleményem szerint, egy nagyon összeszedett kiadvánnyal sikerült előrukkolniuk, ami talán kevésbé ösztönös a régi lemezekhez képest, de ez produkciós szempontból semmiképp sem nevezhető negatívnak. Masszív hangzás és többnyire kimondottan jó dalok jellemzik Lord Ahriman B.C. Rich Warlock gitárján íródott anyagot, ezért tudom bátran ajánlani mindenkinek, akinek kicsit is megdobban a szíve a gonosz moll harmóniáktól.