A hard-rock zene az utóbbi évtizedekben hatalmas változásokon ment keresztül. Korszakok jöttek, majd idővel el is tűntek. Ilyenek voltak a glam, a dirty, a sleeze vagy éppenséggel a grunge térhódítása, majd hanyatlása is. Azt gondolom, hogy hagytak maguk után némi űrt ezek a stílusok, de jó hír az, hogy a feltörekvő új zenekarok némelyike, ha modernebb formában is, de jól helyt áll a dallamokkal teletűzdelt rockzenei palettán.
AZ EGYIK UTÓD: LOSTPROPHETS
Ráadásul nem is kell olyan messzire mennünk sem térben, sem időben. Elég csak dél-Wales-ig és 1997-ig visszaugranunk, ahol ekkor alakult meg a Lostporphets. Nevüket egy Duran Duran kalózlemezről kölcsönözték (bevallottan nagy rajongók voltak), de zenéjük mégsem pop, hanem tiszta és jól fogyasztható mai rockzene. Az utóbbi években igen szorgosan dolgoztak, hiszen 3 stúdióalbummal és rengeteg egyéb megjelenéssel is büszkélkedhetnek, sőt amerikai stílusuknak és Eric Valentine, valamint Bob Rock produceri munkájának köszönhetően még az USA-ban is sikeresek.
Az év elején jelent meg 4. stúdióalbumuk The Betrayed címmel.
Nemcsak a lemezt, hanem a zenekar stílusát is nehéz kategóriák közé szorítani, bár mondják őket alternatív metáltól a new rock-on keresztül nu-metálig mindennek.
A RECEPT
Inkább álljon itt a recept, miből is áll a Lostprophets és annak muzsikája.
Vegyünk egy énekeset, akinek hangja egy popzenekarban is megállná a helyét, ugyanakkor ha kell, bírja torokkal az ordítást is.
Adjunk hozzá egy olyan dobost, aki két lábgépes témákban ugyanúgy otthonosan mozog, mint a groove–os dobolásban. Szórjuk meg ezt egy olyan basszusgitárossal, aki a dobos stílusbeli váltásait minden esetben tökéletesen követi, és egyszerű, de egyedi játékával feldobja a ritmusokat. Rakjunk bele két gitárost, akik azon kívül, hogy jól riff-elnek és jól bánnak a különböző effektekkel, tökéletesen kiegészítik egymás játékát úgy, hogy ritkán játszanak egyforma témákat. Majd a végén spékeljük meg egy olyan billentyűs-dj-vel, aki gitárosokat megszégyenítő módon mozog az állványa mögött, és a dalok közti csendet elektronikus zajokkal és hangulat betétekkel töri meg.
AZ ÚJ ALBUM: THE BETRAYED
Itt az idő alaposabban kivesézni ezt az albumot.
A kezdő “If it was’nt for hate” gyakorlatilag egy intro, amelyet bő 2 perces dalként aposztrofáltak, és érezhetően előfutára egy agresszívebb folytatásnak. Ami “Dystryr or Dystryr” című dalban meg is jön. Nincs finomkodás, nincs bocsánat, csak kőkemény zúzás, és agresszív énekek üvöltéssel ötvözve. Folytatásként pedig a klipes dal jön az “It’s not the end of the world ….”, mely az előbbihez képest jól fésült, de valóban a rádiók szempontjából befogathatóbb. (Jó dal, de én mégis másikat választottam volna a helyükben.) A közepén egy kellemes gitártéma, ami megdobja az egész nótát! A “Where we belong” egy tipikus Lostprophets mű, amiben a refrén határorzottan jó kedvű és feldobja a hallgatót. Ami után csakis egy punkos hangvétel, a “Next stop atro city” következhet, két lábdobos témákkal és húzós riff-ekkel. Ütős!
Most, hogy kitomboltuk magunkat, jöhet a könnyed mulatozás a haverokkal a kocsmában a “For he’s a jolly good felon” segítségével. Ha a Clash manapság játszana, akkor valószínűleg így szólnának dalaik. Érezhetők a brit gyökerek.
Ami meglepő, az a befejezés. Elektronikus betét a végére. Ez a kis mélység és sci-fi érzés vezet át a komolyabb témájú “AC ricochet”-be, ami egyébként az egyik kedvencem. A dal egy folyamatos fokozás, hangulatában súlyosabb mint az eddigiek.
A következő “A better nothing” is ennek a komolyabb szakasznak tagja, bár nem annyira súlyos, a dobok is kissé populárisabbak, de nem lágy dallam ez sem. Talán a “Start Something” albumon elhangzókra hasonlít legjobban.
Na, és akkor eljött a pillanat, hogy a zenekar megmutassa mindenkinek azt, hogy egy jókedvű brit banda. Megint a kocsma, a sörök és a buli feeling a “Street of nowhere” által.
Ha már buli, akkor egy kis lazítás is belefér a sok zúzás után. A ” Dirty little heart” nem lassú, de finom és kissé melankolikus, zseniális refrén témával.
Ezt a dalt is elektronikus “agymosás” követi, ami leviszi az embert a mélybe. A “Sunshine”-ban nem történik semmi más, csak visszatértünk a számomra igazi Lostprophets muzsikához, ami komolyabb hangvételű, húzós kis alkotás. (Ez a másik kedvencem egyébként.) A “Darkest Blue” pedig követi ezt a vonalat, nagyon jól kiosztott hangszeres szerepekkel, mert minden a helyén van, éppen akkor, amikor kell.
Jöjjön a 19 perces záró dal: The light that burns twice as bright. Nehéz bármit mondani hallgatása közben, mert komor és kissé elektronikus hangulata ellenére nagyon hallgatható. Befejező dal, mert valahogy azt érzem közben hogy közeledik az album vége. Azért még ide is befért egy kis súlyosság és elektronikus hangulatkeltés végkifejletnek. Jó és ötletes. Az egész albumra igaz a refrén centrikusság, mert azok a csúcspontok, amik a fülünkbe ragadnak.
Összegezve nagyon jó album, de többszöri hallgatást igényel!
EGY KIS PLUSZ
Végül a fiúk 2010-es kinézetéről is essen kevés szó. Igen! Nagyon fazonok és nagyon meg vannak csinálva. Ha valaki ma kezdi el rockzenei karrierjének építését és inkább a modernebb, new-rock dolgok irányába indul, akkor a zenekar képeit érdemes tanulmányozni, nem szégyen ötleteket venni tőlük, hogy miként lehet (kell) kinézni!
