Folkfeszt beszámoló két tollból.

Biztosan sokan vártak már egy ilyen koncert-összeállítást a fővárosban, amelyet a Folkfest kínált, hisz’ ez az egyik legnépszerűbb műfaj a metál keretein belül.  A hazai keménymag főként Dalriadára és Virrasztókra jött, a külföldi formációk közül pedig az Arkona és a Kopriklaani mozgathatta meg az emberek fantáziáját.

                A szervezéskor az volt a koncepció, hogy este 7 órakor kezdenek, és másnap hajnali 5-ig tart a zenebona, de aztán ez az időpont előrébb tolódott, délután 5-kor kezdődött, és éjjel fél 1-ig volt hivatalosan megtartva. Az eredeti időpont már csak azért is volt szimpatikusabb, mert sokan vidékről jöttek volna, legalábbis Budapest vonzáskörzetéből, ahova sokszor egy jármű megy, így ez az éjjel fél 1-es időpont őket kiütötte, hiszen aki tömegközlekedéssel jött, annak 1 órakor már nem ment hazafelé semmi. Persze így se voltunk kevesen.
                Mindenképp meg kell említenem, ami engem nagyon zavart, hogy habár egy folkfesztiválon voltunk, a magas hangú, fúvós hangszerek az én fülemnek egy kicsit bántóan szóltak. Legutóbb akkor hallottam ilyet, igaz, akkor egy kicsit durvábban, amikor pár éve a Pecsában volt egy Wisdom-Eluveitie-Hammerfall koncert, és ott szóltak hasonlóan fülbántóan a népi hangszerek, de akkor betudtam annak, hogy adott a két heavy-power stílusú zenekar, amik közé bejött egy folk, érthető, ha nem akarták újraállítani az egész hangosítást, de itt, ami kimondottan egy folk fesztivál, ez érhetetlen. Ami nekem még tovább rontotta az élményt, az a zene hangereje. Igen, tudom, hogy egy koncertre kell a hangerő, de ez már az előzenekaroknál is túl hangos volt, a gitárokat például nem lehetett kivenni, hogy mit játszanak, és ezt az összes együttesnél megfigyeltem.

                TokenD: Első zenekarnak lenni egy koncerten nagyon hálátlan dolog, ugyanis az emberek bejutás után elsőként (a ruhatár után) sörért mennek, legalábbis valami folyékony nedűért, szóval nem sokaknak az az első dolga, hogy beálljon a színpad elé, és nézze a zenekart, nekik meg ettől függetlenül kezdeni kell, mert az idő meg van szabva. Ez a hálátlan feladat most az Ankh zenekarnak jutott. A tatai banda saját leírása szerint szimfonikus- és folkmetált játszik, bár szerintem a szimfonikushoz sokkal közelebb állnak. Lelkesen játszottak, ám szegényeknek még a technika ördöge is keresztbe tett, az egyik nóta közepén leállt a sampler, ők pedig nem akarták így folytatni – ahogy ők mondták, – “gányul” előadni a számot, így léptek is a következő dalra. De reméljük, ez a pár baki, amiről nem ők tehetnek, nem vette el a kedvüket, és folytatják a próbálkozást.

 Átszerelés után a Kylfingar tagjai léptek a színpadra, ők már sokkal folkosabb hatást keltettek. Nagyon eredeti volt az öltözékük és az arcfestésük, és a banda frontembere, Váczi Viktor is azonnal megnyerő teljesítményt produkált. Egyből lelkesítette a közönséget, megalapozta a hangulatot. Zenéjükkel tökéletesen bemelegítették a tömeget a nagy nevekre. Még pogót is ki tudtak csikarni, pedig az emberek az előzenekarok alatt nem szoktak ennyire aktívak lenni. Sajnáltam, hogy csak egy fél óra jutott nekik, szívesen hallgattam volna őket még.

                Vivienne Drucocu: Régóta terveztem, hogy ellátogatok egy Virrasztók-koncertre. Most, a Folkfesten esett meg először, hogy láthattam őket élőben, mit ne mondjak, lenyűgöző volt.
Már maga a bevonulás megteremtette a hangulatot. Valóban úgy éreztem, hogy én egy virrasztáson fogok részt venni, hiszen a koncert harangszóval és gyertyagyújtással indult. Jellegzetes és rémisztő arcfestéseik sem két percig készülhettek, a frontemberen látható remekmű kivitelezésére pedig rásegít kopaszsága. A kellékeik is igazán hátborzongatóak: Scrofa, a halottidéző mikrofonállványa egy hatalmas kasza, a siratók mikrofonállványai pedig borostyánnal borítottak.
A „virrasztást” a Pipás Pista című dallal kezdték, melyhez, mint utána a többi dalhoz, remek színpadi előadás társult. Némely szövegekhez olyan hitelesen tudnak játszani, hogy már-már valóságnak képzeli a néző azt, amit hall és lát. Scrofa is igazán úgy hurkolja a kötelet, mintha egy szakmabeli hóhér volna. Az Élve eltemetve után, amihez nemrég készült klip is, pár másodperces néma csenddel megemlékeztünk az egy hete történt bukaresti tragédia áldozatairól. Az ő tiszteletükre szólalt meg Az én időm, ami máskor az elköszönő dal szokott lenni.
Aztán előkerült a tekerőlant is. A továbbiakban annyira elvarázsolva éreztem magam, hogy csak szájtátva és dermedten figyeltem, csak néha mertem egyet-egyet biccenteni a fejemmel. Dalszövegeik kissé egyszerűek, de érdekes témákat választanak. Hallhattuk például Kökény Anna, a szegedi boszorkány történetét, és Rózsa Sándor is terítéken volt. Befejezésül Zrínyi Miklós híres művét idézte az azonos című Szigeti veszedelem.

                TokenD: Nem mondok nagyot, ha azt állítom, hogy végre jött a közönség többsége által nagyon várt Dalriada. Az új, Áldás című lemezük, ahogy fogalmaztak, egy tömör lemezbemutatójaként kezdéskor három igazán jó számot leadtak róla. Pörgősek, dallamosak, azt mondanám, tipikus Dalriada-dalok, az egész közönség végigtombolta, de utána se adták alább, amikor a régebbi albumokról is kerültek elő számok, olyanok, mint A walesi bárdok, Borivók dala, és a Hajdútánc. Egy percet se hagyták pihenni a közönséget, megugráltatták, megtáncoltatták, és alaposan megpogóztatták, még a wall of death is előkerült. Nagyon jó hangulatot varázsoltak, és amikor már pakoltak le, még akkor is hangoztatta a közönség, hogy „vissza, vissza”. Aki nem volt még Dalriada-koncerten, és nem áll távol tőle ez a műfaj, mindenképp menjen el egyre. Garantáltan nem fogja megbánni.

                Vivienne Drucocu: A Dalriada koncertje alatt hősiesen óvtam helyemet az első sorban. Néha kicsit kellemetlen volt, mikor Binder Lauráék énfelém tekintettek, és ameddig a többi lelkes rajongó telitorokból üvöltötte a szövegeiket, én csak nagy kerek szemekkel néztem. Szeretem a Dalriadát, de annyit nem szoktam hallgatni őket, hogy a dalaik megmaradjanak a fejemben. Ezért örülök, hogy azok, akikért az első sorban dekkoltam, nem kérik számon a rajongóiktól szövegeiket. Igen, ők az Arkona.
A beállásuknál szimpatikus volt, hogy a basszusgitáros és a fúvóshangszeres szőke herceg saját maguknak roadoltak. Gondolkodtam is, hogy mikor fognak így átöltözni a fellépőgúnyájukba, aztán rájöttem, hogy ők nem csajok, csak átkapták egy pillanat alatt a felsőt a backstage-ben, aztán csapatták is a műsort. Szokásosan bevonultak még a kellemesebb dallamokra, de mikor a duplázó első hangja elhagyta a dobokat, máris repdestek a hajzuhatagok a színpadon és a közönségben egyaránt. Szokás szerint a Yavval kezdtek. Ahogy mondtam, ők nem várják el tőlünk, hogy velük együtt énekeljük a dalokat, ennek ellenére én mégis megpróbálkoztam vele. Illetve inkább csak magánhangzókat üvöltöztem barbár módra, amik még az albumaik hallgatása közben rögződtek belém. Bár a „héjjá hájáhéjáhéjá hájáhéjáhéjá hájáhéjóóó” (Zakliatie) még nem haladja meg senkinek sem a képességeit. Másik lehetőségem az volt az efféle tombolás terén, mellyel többször éltem is, például a Slavsia, Rusnál, hogy hasonlóképpen a furulya dallamát kajabáltam.
Továbbá megtudhattuk, hogy Masha „Scream” aznap ünnepelte elsőszülött fiának a születésnapját (hűha, menő metálanyuci!), és neki küldte a Chado Indigót, amit egyébként nem szoktak koncerten játszani. A pogó sem maradhatott el a Yarilo vagy a Stenka na stenku jóvoltából, bár az Arkonán talán mégsem volt akkora ez a legális tömegbunyó, mint a következő együttesnél.

Felkerült a dobszerelésre a két szarvasagancs, megszólalt a metál mellett a hegedű és a harmonika… És máris a színpadra érkezett a Viinamäen mies-szel a Korpiklaani. A finn csapat, akiknek magyar megfelelői akár a Paddy and the Rats is lehetne, ugyanis nemcsak hangszerelésük, de néhány karakterük is egészen hasonló. Persze nem a szólógitárosra gondolok itt, számomra az ő személyisége egészen elragadó volt. A hosszú, szőke haja, kis bajuszkája, karimás, fekete kalapja és végig vidám, energikus mozgása teszi őt egyedivé. Aztán a basszusgitáros sem volt ám szégyellős. Mintha maga a Télapó lett volna egy szál trikóban, és egy egyszínű, sötét kiltben. Csak a lábát ne emelte volna fel, hogy bepillantást engedhessen „szoknyája” alá.
Ahhoz képest, hogy lemezbemutató turnén vannak, nálunk már felcsendült korábban néhány ismerős hangocska, ami most is, mint a Pilli on pajusta tehty, vagy két személyes kedvencem is, a Minä näin vedessä neidon és a Lempo. A régiek közül is szóltak számok, így a Viima, a Ruumiinmultaa és a Rauta is.
Egy picit megint hiányoltam a műsorvezetést, és a kommunikáció a közönséggel mintha kicsit több lett volna Rockmaraton óta, de még mindig nem volt az igazi. Sőt, egyszer a nagy, raszta frontember, Jonne megszívatta a közönséget, ugyanis kiállt a színpad szélére, ott énekelt tovább úgy, hogy kinyújtotta kezét a rajongók felé, de még mielőtt bárkihez is hozzáérhetett volna, visszahúzta azt. Fellépésüket elég hirtelen fejezték be. A műsor vége felé Jonne lement a backstage-be, addig a zenészek összehoztak egy instrumentális produkciót. Mikor a frontember visszatért, látszott rajta, hogy valami nincs rendben, és már nem olyan energikus és vidám, mint kezdéskor volt. Elmagyarázta, hogy valamiféle problémája van deréktájt, így a bulinak számára vége volt aznap estére. Egy road kíséretében „elviharzott” a színpadról, majd miután zenésztársai még játszogattak kicsit, ők is sietve leléptek. Nem sok esélyét látom annak, hogy ez valaha is eljut a Korpiklaani frontemberének, de bármi baja is legyen, gyógyulást és kitartást kívánok neki a turné további részéhez, és azt hiszem, a rajongói nevében is beszélhetek.
                Nem is kell említenem azt a néhány lila foltot, amiket azért szereztem, mert egyszer-kétszer felkentek a korlátra. Mégis azt állítom, hogy egy ilyen nagyszerű folkmetál koncert bőven megérte ezt az áldozatot, kíváncsi vagyok, milyen lesz a jövő évi Folkfest.

-Vivienne Drucocu és TokenD

A fotó nem a mostani eseményen hanem a dunaújvárosi Rockmaraton fesztiválon készült!