Egyáltalán nem tudok lelkesedni azért, ha egy banda, vagy épp egy kulcsfigurának számító zenész sorra ontja magából a lemezeket, akár az anyazenekar, akár más mellékzenekar berkein belül teszi azt, mivel 10-ből 9 esetben ez mindig a minőség rovására megy. Gondolom a 2013-as Savages lemezt nemcsak én éreztem egy rendkívül elkapkodott dobásnak az egy évvel azt megelőzően piacra dobott Enslaved után, ami mellesleg szintén nem volt egy kimagasló produkció, még a Soulfly mércéjével mérten sem. Ráadásul az utolsó sorlemez után megjelent Max Cavalerától még egy újabb (szerintem igen gyenge) Cavalera Conspiracy és egy Killer be Killed cd is. A brazil legenda mellett viszont szerencsére található egy nagyon tehetséges társzerző, akit a következő bekezdésben sokat fogok méltatni.

Első felvezetőként volt látható/hallható a We Sold Our Souls to Metal klip az interneten. Hogy zeneileg nem egy nagy durranás az egy dolog, de hogy olyan kínosan primitív szöveget is sikerült hozzácsapni, ami kenterbe veri a korai Sepultura lemezek gondolatvilágának és esztétikájának egyszerűségét, na az már nekem sok. Senki ne rázza felém az öklét, mert nem vagyok már kiskamasz, hogy ilyen Manowar kategóriájú parasztvakítástól pofára essek. Ez kb. annyira meggyőző, mint az, amikor a Cool Head Clan átment nemzeti rockzenekarba. A címadó, Archangel szerencsére egy zeneileg más arculatú darab, közelebb is áll az ízlésemhez. Marc Rizzo, ki már több, mint 10 éve társa Maxnek, továbbra is nagyon kitesz magáért, hogy a relatíve egyszerű „mexes” ritmustémákhoz olyan futamokat, szólókat és szólamokat komponáljon, amire a Soulfly ellentábora sem mondhatna semmi negatívat. Természetesen ezúttal is akadnak vendégek az új matérián, elsőként a Nails frontembere, Todd Jones, aki a Sodomites-ban mutatja meg hogyan kell szívbajt hozni a grizzly medvére. ”Íme én fegyvert hozok reátok. És elpusztulnak oltáraitok, és összetörnek naposzlopaitok, és elhullatom sebesültjeiteket bálványaitok elõtt. És elhulljon a sebesült közöttetek, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.” – Ezékiel 6:3:47. A nem éppen gyerekeknek való bibliai idézet után belecsapnak a jó kis headbangeltetős „szodomita” témákba, amikhez társul némi kórus és hardcore tempó is. AzIshtar Rising követi az előző két dal hangulatát és szerkezetét, a hatást megfejelni azonban nem képes. A másik vendég pacsirta a King Parrot-ból Matt Young, akinek kb. olyan a hangja, mintha csípős paprikával bekennék egy papagáj kloákáját, aztán arra kényszerítenénk, hogy énekeljen Brian Johnson korszakos AC/DC dalokat. A Live Life Hard! nem annyira förtelmes, mint Polly barátunk károgása, de ha élőben meghallom, már tudom, hogy van pár szabad percem mosdózni. A mezopotámiai napisten ihlette Shamash egész tűrhető, de leszámítva Marc nyakatekert szólóját, nem sok említésre méltó momentumot tudnék kiemelni. A Bethlehem’s Blood-ot úgy tűnik, hogy nagyon különlegesre akarták venni, még fúvósokat is hallhatunk ebben a dalban, mégsem talál nálam célba. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az egész szerzemény olyan bizonytalan, mintha a stúdióban sietve rántották volna össze. Talán így volt, nem így volt, égből pottyant mese volt 🙂 A Titans az Omen/Dark Ages vonalán mozog, tehát jóféle death/thrash a lá Cavalera, meghintve egy kis Rizzo fűszerrel és kórussal a végén. A hc/thrash vonalat a Deciever képviseli leginkább, s a nemrég 38. életévét betöltött gitárzseni itt mutatja meg leginkább, hogy milyen is az 5 csillagos gitárszóló. A normál kiadást a Mother of Dragons zárja, amibe a rövidsége ellenére sikerült pár érdekes dolgot pakolni, kezdve a death-es, slayeres hatásokon át a hardcore-ig, azonban egy kissé befejezetlennek érzem a végeredményt. Sokat nem tesz hozzá a két másik ifjú Cavalera, Igor Jr. és Richie, de legfeljebb családban marad. Egy monumentális, doomos levezetés sokat dobott volna rajta. Jöjjenek a bónuszok. Mi az? You Suffer a címe és 9 másodperc? Igen, Napalm Death, annyi különbséggel, hogy ez pontosan 3x hosszabb, mint az eredeti 🙂 Az Acosador Nocturno a Deciever portugál(?) nyelvű verziója. Ennyi. Természetesen a sorrendben tízedik Soulfly című dal sem hiányozhat, amiben a lágy közel-keleti témák és az enyhén gótikus dallamok házasítása ringat minket ősi földek, régi időibe vissza. Nem hátrány, hogy a nemrégiben Fear Factory-ba dobbantott Tony Campos bőgőjéből is hallok végre valamit.

Nem fogok Speedy Gonzalez tempójában rohanni a lemezboltba, hogy az Archangel mihamarabb a cd gyűjteményemet gyarapíthassa, azt azonban elismerem, hogy az Omen óta nem hallottam tőlük ilyen kaliberű albumot. Soulfly mércével mérve tehát szerintem egész jó lemez lett, de van egy sanda gyanúm, hogy a következő évre, az Arkangyal litániái is a feledésbe merülnek, hogy ismét a régi Soulfly és klasszikus (Max jelenkori tudásához igazítható) Sepultura dalok dominálhassanak a koncert repertoárban. A borító kapcsán megemlíteném, hogy Eliran Kantor ugyancsak remekelt ebben a hónapban. Hamarosan a Hate Eternal rajongók számára is kézzelfogható lesz a legújabb alkotása.