Köszöntök mindenkit a 2015-ös Rockmaraton harmadik napján! (Illetve az arról készült beszámolómban.) Az idén Dunaújvárosban megrendezett fesztivál most ünnepli 25. születésnapját. A szerdai napról rengeteg képpel és persze még több élménnyel szolgálhatok nektek.
Délután négy óra felé érkeztem meg a Szalki-szigetre, a fesztivál színterére. Első utam az Off-rock tanyára vezetett, ahol az ide érkezők lazításképpen mindenféle játékot próbálhattak ki: a legózástól a szerepjátékon át a célbavizelő versenyig. Az Arcvadász nevű játékban pedig az a résztvevő, aki öt embert megtalált, akikről névtáblával ellátott képek készültek, az büszke nyertese lehetett egy italnak. Szemtanúi lehettünk egy fél órás bemutatónak is, melyben páncélba öltözött vikingek vívtak közelharcot karddal, bárddal és dárdával. Az ütközetekhez kommentár is járt, ráadásul valódi vérengzés folyt a csatatéren.
Említésre méltó, hogy a sziget gyönyörű, kulturált strandot biztosít a fürdőzni vágyóknak. Ezt sokan igénybe is veszik, sőt, mi több, itt olyan programokban lehet részt venni, mint a strandröplabda, vagy megrendezett vízicicaharc-mérkőzések. A part homokozásra is kiválóan alkalmas, ezek mind a Pancsoló Rocker programsorozat keretein belül zajlanak.
De térjünk is rá az est fénypontjaira, a fellépőkre, akik miatt egészen ideáig utaztam erre az egy napra.
A tervem az volt, hogy elsőként tombolok egy jót Niburtán a Hammerworld Arénában, de ez meghiúsult, mivel az említett zenekar átkerült a Soproni Nagyszínpadra, így végig ott lehettem, ahogy a továbbiakban egyébként is szerettem volna. Másodsorban a terv tombolás része is füstbe ment, mivel a Niburta várakozásaimat csúnyán alulmúlta. Az még talán bocsánatos bűn lett volna, hogy elmaradt a körtánc. Viszont valahogy a népi hangszereseket is sikerült otthon hagyni, illetve egy tableten összetömörítve hozták el őket. Ami még rombolta a színpadképet, az a fellépők ruházata volt, bár lehet, hogy nekem nagyok az elvárásaim, de szerintem a folkmetál zenéhez hozzá kell öltözni, különben elveszíti hitelességét. De legalább annyit megtehettek volna, hogy ne olyan pólókat vegyenek fel, amik mindenfélét reklámoznak, például azokat a bizonyos dühös madárkákat. Mindegyik tagra mondhatni, hogy úgy néztek ki, mint akik egy éppen aktuális divatkatalógus lapjairól jöttek volna elő, aminek a címlapjáról érkezett az énekesnő, akit a saját vagy a női hallgatóság bármelyikének ruhatárából is alkalomhoz illőbben fel tudtam volna öltöztetni. Emellett még csak véletlenül sem úgy viselkedett, mint aki egy metálfesztiválon lépne fel. Illegett-billegett egy kicsit, leénekelte szépen, amit kellett, aztán letipegett a színpadról. A hörgő-morgó frontemberen láttam, hogy valamennyire kommunikál közönségével és szívéből szerepel, viszont összességében lélektelen volt a fellépés. Még a Mašalának sem tudtam örülni, pedig az egyik kedvencem. Ha a C+ fesztiválon is ezt a teljesítményt fogják nyújtani, azt hiszem, maradok a stúdióalbumok hallgatásánál, mert iszonyúan jó zenét játszanak. A koncerten is feltűnt például, hogy nagyon tetszett a basszusgitáros slappelős pengetése, ami igazán jól megszínesíti a hangzást.
A Niburta után kisebb vigaszt nyújtott a Tales of Evening, amiről így előzetesben negatív kritikákat hallottam, ennek fényében készültem rá lelkileg, de mindezek ellenére egy kellemes csalódás volt. Az előző énekesnőhöz képest Dudás Ivettnek megvan az a dögösség a hangjában, aminek valószínűleg Hajnal szerepét is köszönheti a Vazul Vére rockoperában. Bár még el sem kezdett énekelni, engem már átható tekintete és aranyos mosolya is elvarázsolt. Ivett és a művészurak szívvel-lélekkel adták elő szimfonikus metáljukat, a fiatal énekesnőnek pedig sikerült átadnia dalaik mondanivalóját. Ádám Attila is pezsgett a billentyűk mögött, és nem csak ő énekelte Ivettel együtt a dalokat, de a hálás közönség is. Így például megszólalt az első albumról a címadó Hajléktalan lélek, Az én mesém, és ahol a közönség még meg is lett énekeltetve, a Lázadó. Továbbá tetszett Ivett egyedi színpadi mozgása, ahogy szép haját rázta, és olyan kedvesen hajlongott, hogy kedvem lett volna felpattanni a színpadra és együtt táncolni vele. Tudományos felmérések bizonyítják, hogy az a női előadó, aki legalább 1/8 részt elér a Masha „Scream”-mércén, az már meg tudja nyerni a közönséget. Ivett ennek az elvárásnak megfelelt.
És akkor itt szeretnék rátérni az est lényegére, a bandára, melyért megérte már a Niburtánál az első sorban helyet foglalni, az együttesre, amelynek neve először jut eszembe, ha azt mondják, folkmetál, a formációra, melynek koncertje végén a fúvós hangszeres srácot már nem biztos, hogy meg lehet különböztetni a „frontembertől”: igen, a szóban forgó csapat az orosz Arkona. Mindig is az a sztereotípia keringett az oroszok körül, hogy nem normálisak, és ez minden egyes Arkona-koncerten be is bizonyul. A mostani alkalmával az első benyomást a tagok új fellépőruhája keltette, ami egészen különbözik az előző kollekciótól. Rongyos, barna ing, fekete bőrnadrág. A metálistennő, Masha „Scream” ruháján még csuklya is van, amit fejére húzva jött fel a színpadra, de az első dal első hangjánál már le is tombolta magáról. Bal karján a ruhaujj hosszú cafatokból áll csupán, így tudja mutogatni a tetoválást felkarján. Konzervatívabbak azt gondolhatják, hogy „de hát Mashának már védjegyévé vált a farkasprém”, mégis inkább örülhetnének, hiszen új felsőjében körvonalazódik nőies alakja. És azért valljuk be őszintén, ő az a perszóna, akit sajátos előadásmódja és egész lénye bárkit az imádatába sodor. Mindenki akarja őt, fiú, lány, kutya, macska, majom, víziló… egy szóval mindenki. Részéről most sem maradt el a koncert elejétől a végéig tartó őrjöngés, ahogy részünkről sem. Két oldalról rengeteg hajat kaptam a szemembe, számba, és a nyakamat is csapkodták. Én is igyekeztem ezt viszonozni. De hát hogy is ne lehetne ilyen számokra hajat rázva headbangelni, mint a Goi, Rode, Goi!, a Yarilo vagy akár a kicsit lágyabb Serbia? Bár azt is tanácsolták nekem, hogy ne akarjak Arkonán középen az első sorban tartózkodni, mert felkennek a korlátra. Ez persze nem történt meg, nem volt nagy pogó, legalábbis nem érződött előre. Megesett az egyik utolsó számnál egy wall of death, nyilván a Stenka na stenkunál, de abból csak egy gyenge fuvallatot észleltem. Csodával határos módon sikerült olyan fotókat készíteni, melyeken látszik Mashának az arca! Ezeket láthatjátok is a cikkhez mellékelve.
Ez után a fergeteges buli után úgy éreztem, mintha megrészegültem volna (annak ellenére, hogy egy csepp alkohol sem volt a szervezetemben), hiszen amit ez az orosz banda művelt, kiszipolyozta minden energiámat. Egy ideig járni alig bírtam, annyira szédültem.
De hát a Dalriada még hátra volt! Nem lehetett megállni, hogy ne rázzam ott is a fejem, és mivel már nem az első sorban voltam, hanem hátrébb, táncoltam is egy jót Zsofkával. Régebben nem tetszett a Dalriada, de ezek után nem is értem, hogy miért. A koncertjük hangulata megközelítette az Arkonáét, ráadásul a zenéjük sem utolsó. Ficzek András, a gitáros is simán elférne egy rockoperában hatalmas énekhangjával. Binder Laurának szintén nem csak arany fürtjei, de arany torka is van. Egyik dal alatt headbangelés közben hirtelen screamet hallottam, persze a videoklipek meg egyebek miatt tudatában voltam, hogy az énekesnő még erre is képes, de saját szememmel akartam látni: felágaskodtam, és valóban, brutális, ami kijön egy ilyen csinos hölgy torkán. És még a mozgása is fantasztikus volt, csárdás lépésekben táncolt, pörgött-forgott, és eközben bő hajzuhataga úgy lobogott, mintha fodros szoknya lenne (ez afféle kárpótlás lehetett azért, mert nadrágot viselt), és pörgette haját iszonyú lendületesen. Be kell, hogy valljam, rendkívüli módon teljesített a Masha „Scream”-mércén, legalább 75%-os eredménnyel büszkélkedhet. Gratulálok!
Eljátszották szeptemberben megjelenő, Áldás nevet viselő lemezükről a Dózsa rongyosa című újdonságot. Aztán terítéken voltak még régebbi dalok is, mint a Téli ének, A Nap és szél háza, a Hajdútánc, a megzenésített Arany-balladákból pedig hallhattuk a Szent Lászlót, és egy részt A walesi bárdokból. Arany János bizonyosan forog a sírjában, mióta a Dalriada dolgozta fel alkotásait. Bár meglehet, ha még élne, ő lenne az a rajongó, aki a legőrültebben tombolna minden egyes koncertjükön az első sorban.
Már úgy éreztem, muszáj lesz egy kis pihenőt tartanom. Ettem, ittam, aztán kíváncsiságból bekukkantottam a Monster Arénába a The Exploited koncertjére. A színpadon óriási kantömeg fogadott, el sem akarom képzelni, hogy kerültek fel oda. Mintha egy teljesen más dimenzióba kerültem volna. Úgyhogy többet nem is fűznék hozzá.
Hanem inkább visszatértem saját dimenziómba a nagyszínpadhoz, a Korpiklaani fellépésére. A hangbeállás alatt a magyar közönség önkéntelenül is megtanult finnül kettőig számolni, ugyanis a mikrofonból állandóan ez szólt: „Yksiiiii, kaksiiiii! Yksiiiii, kaksiiiii!” [ükszi, kakszi] A kettesen érthetetlen módon sok ember nevetett. (Valószínűleg ezért mondják, egyesek, hogy finneket társalogni hallani az olyan, mintha magyarok beszélgetnének, csak be lenne dugulva a fülünk.) Sajnálom, nem fogok tudni túlságosan részletesen nyilatkozni magáról a koncertről, mivel már annyira fáradt voltam, hogy néha a saját nevemet is eszembe kellett juttatnom. Hajam rázása közben sem csuktam be a szememet, mert különben úgy éreztem, helyben elalszom. Bár ez a koncert elég kellemes volt, nem olyan zúzós, mint az előzőek, ellötyögtem rajta. Néhány kommentet olvastam másnap, melyekben azt írták, hogy a finn zenekar nem is hozhatott volna ennél unalmasabb listát. Nem értek egyet, én kifejezetten meglepődtem, milyen jó dalaik vannak. Olyan hangszerek is előkerültek náluk, amilyenekkel az este folyamán még nem találkozhattunk: ők hegedűvel és harmonikával folkosítják zenéjüket. Az mondjuk sajnálatos volt, hogy a műsorvezetés elmaradt, azt a néhány mondatot, amit a frontember mondott, nem is értettük meg, mivel valamiért nem volt hajlandó angolul kommunikálni velünk, csak finnül. Ezen kívül a dalcímeket épphogy benyögte. A műsor vége felé még egy utolsó erőbedobással buliztunk egy nagyot a Vodkára, aztán a legvégén örültünk, hogy még tudtunk a saját talpunkon állni.
Összegezve a szerdai eseményeket, véleményem szerint nem is foghattam volna ki jobb napot a 2015-ös Rockmaratonból. Abszolút megérte! Még így is, hogy talán egy darabig még szenvedni fogok a fájós nyakammal.
Szeretném itt is megköszönni Zsofkának és kis családjának a szállást, a képeket, és hogy ilyen jó fesztiválozó társaim voltak!
