Ki gondolta volna a nagy black metal őrület környékén, hogy a Cradle of Filth jövőre fennállásának 25. évfordulóját ünnepelheti majd. Mocsok Dániel körül ugyan folyamatosan cserélődött a tagság, némiképp egy átjáróház látszatát keltve, de minden nehézség ellenére rendületlenül halad előre a zenekar, hol gyengébb, hol erősebb albumokat produkálva. Én személy szerint eléggé ellenszenvesnek érzem, ha egy zenekar folyton a korai lemezek érzésvilágát kommunikálja le a sajtóban a következő sorlemez kapcsán, ahelyett, hogy előrenéznének. A Cradle of Filth esetében pedig ezt kimondottan rossz koncepciónak gondolom, hiszen a Cruelty and the Beast / Midian / Nymphetamine lemezek is bizonyítják, hogy a folyamatos progresszió mennyire hasznos, ha valóban jó dalok születnek a mindenkori matériára. Július 10-én jelenik meg az újabb “old skool” COF-lemez, úgyhogy lássunk is hozzá a boncoláshoz.

Szokásos horror intróval (Walpurgis Eve) nyit a Hammer of the Witches, ami engem egy kicsit a Dűne és az AkelA koncerteket is nyitó Drakula filmzene “Ómenesített” keverékére emlékeztet. Mondhatni, tipikus Cradle nyitás. A Yours Immortality-val pont olyan lendületes “filthy” heavy/thrash nyitást kapunk bele az arcunk közepébe, amilyen az előző Manticore… cd-t is felvezette. Mind a szintetizátor, mind a női vokál mérsékelten lelhető itt fel, helyette inkább csak az alaphangszerek lavinaszerű tombolása jellemző. Sok a riff, sok a dallam, de valamiért mégsem működik nálam maradéktalanul. Az Enshrined in Crematoria már korábban hallható volt a Nuclear Blast jóvoltából a videó megosztó portálokon. Mázsás súlyú, lassú indítás, melyhez sok gitárdallam is társul, de sokat persze nem váratnak a gyors tempóval sem. A cseh származású Martin “Marthus” Škaroupka kiváló teljesítményt nyújt a dobok mögött, azt pedig külön kiemelném, hogy a lemez hangszerelésének oroszlánrésze is neki köszönhető. Valamivel izgalmasabbra sikerült ez a dal, mint az ezt megelőző, a két új bárdista kérdez-felelek szólójára pedig csillagos ötös osztályzat jár. A Deflowering the Maidenhead, Displeasuring the Goddess valóban alátámasztja a retrósabb megközelítésről szóló előzetes infókat, ez bizony simán felkerülhetett volna az első néhány albumra is. Paul Allender gitáros, ki leghosszabb ideig szolgált a frontember mellett, ismét a Mocsok Bölcsőjén kívül keresi a számításait. Helyette két másik 6-húrtnyűvő, név szerint Richard Shaw és Marek “Ashok” Šmerda erősíti tavaly óta az egyre nemzetközibb tagsággal rendelkező anglia szextettet. Lindsay Schoolcraft varázslatos hangjával indul a melankolikus kezdésű Blackest Magick in Practice. A heavy/thrash alapú gitártémákat hegedűszólam és a háttérben szerényen megbúvó szinti teszi színesebbé. A középrészbe épített zúzda és vad gitárszóló még feljebb emeli a szerzemény minőségét, melyekhez további gyilkos riffek és futamok bevetése is társul az arzenálból. Nyugtalanító hangulatával és hárfadallamaival a The Monstruous Sabbat (Summoning the Coven) alig két percnyi pihenést enged nekünk a címadó tételig. A Hammer of the Witches kétségkívül a lemez egyik legfogósabb és leghimnikusabb dala. Egyszerű, fülbemászó harmóniákban és tempóváltásokban gazdag, az egyik személyes favorit a Boszorkány Pörölyről. Az underground bondage/fetish pornófilmek hangulatát idéző Right Wing of the Garden Triptych klipje már május közepe óta fokozta a COF-rajongók várakozásait, noha természetesen a vélemények, ahogy az lenni szokott, itt is megosztottak. Némi elektro-loop intro után Ms. Schoolcraft éneke vezeti fel a korong egyik legizgalmasabb darabját. A remekül eltalált, fülbemászó vonós dallamok és ízlésesen hozzájuk passzintott gitárszólamok után, felpörgetik a tempót és persze Dani védjegyszerű rappelős rikácsolása sem marad el. Páran megjegyezték, hogy túl hosszúnak találják a dalt, de a zenekar mércéjével mérve ez egy átlaghosszúságú, komplex szerzemény, s bár nekem is meg kellett hallgatni párszor, semmi kivetnivalót nem találok benne. Külön megemlíteném Marek ízléses arpeggio alapú szólóját és Martin teljesítményét a Pearl dobcucca mögött. Sötét, földöntúli atmoszférát varázsol elénk a The Vampyre at My Side akusztikus kezdése, majd átadja helyét a vehemens riffelésnek és a death/black metal elemekben dús kakofóniának. A Onward Christian Soldiers egy emelkedett hangulatú, főleg klasszikus heavy és black metal ötletekre építkező nóta, az egyetlen problémám vele a szintetizátor hol Children of Bodomra, hol Nightwish-ra hajazó hangzása, bár megjegyzem, rövidebbre is vehették volna a hagyományos cd kiadás zárótételét. Outróként a Blooding the Hounds of Hell lágy, szimfonikus melódiái csendesítik el az inkvizítorok által szerzett és használt Malleus Maleficarum könyv koncepcióján nyugvó albumot. A döluksz kiadáson 2 további track is helyet kapott, a King of the Woods és a Misericord. Előbbi egy rendkívül jól sikerült, tébolyult dallamokban bővelkedő, ütős darab, melyben Lindsay és Daniel Firth basszeros szerepe valamivel hangsúlyosabb, mint az új szerzemények zömében. Ugyanakkor azt is kiemelném, hogy a basszusfutamoknak az utóbbi lemezeken tapasztaltakhoz képest valamivel komolyabb teret engedtek, mi több, Firth igen kreatívan bizonyítja, hogy ez az inkompetensek által sokszor alulbecsült hangszer mekkora mértékben tudja növelni egy-egy dal színvonalát, ha értő kezek közé kerül a “villanybőgő”. Hangulatát és struktúráját tekintve a Misericord sem számít a lemez kakukktojásának, de a szitár és egyéb akusztikus húros hangszerek csatarendbe állítása briliáns ötlet volt. Sajnálatos, hogy a hagyományos kiadáson nem kaptak helyet, de egyel több ok, hogy egy kicsit mélyebbre nyúljunk a zsebeinkben. Megéri!

Mit várhatunk tehát az új Cradle anyagtól? Minőséget. Zeneileg nem fog sokkolni egy rajongót sem az új kiadvány, ahogyan az állandóan kétkedő ellendrukkereket sem fogja meggyőzni az, amit a Hammer of the Witches kínál a hallgatóságnak. Ha szereted, ha nem, azt nem lehet mondani, hogy (a maguk stílusában) az igényesség mércéjét bármikor lejjebb engedte a suffolki székhelyű vámpírhorda, legyen szó hangzásról, dalokról vagy a külsőségekről. Ha már a külcsín szóba került, a megszokott sztenderdhez hű artwork született az új alkotáshoz, melyért a lett származású Arthur Berzinsh urat illeti az elismerés. Csalódás érheti azokat, akik a régi sulis megközelítésről szóló híreszteléseket a kelleténél komolyabban vették, úgyhogy senki se számítson a Dusk and Her Embrace éra vagy a korai demós korszakot életre keltő szellemiségre. Vannak szerzemények és ötletek, amelyek valóban felférhettek volna mondjuk a Principle… lemezre, de hitelesebb kijelenteni, hogy szinte valamennyi mű hangulata és attitűdje megidézésre került a diszkográfiából, még ha nem is egyenlő arányban. Akinek ez a zene továbbra sem elég “true” annak ajánlhatom az új Gorgoroth albumot, aki pedig eddig is lelkesen ringatta a Mocsok Bölcsőjét, annak velem együtt ott a helye az Enyészet havának 9. napján megrendezésre kerülő szeánszon.