Kedden este progresszív örömünnepre készült Budapest. Három olyan zenekar vette birtokaiba a Barba Negra Track színpadát, akik igazán elitnek számítanak a szakmában, még úgy is, hogy a nyitó Special Providence hazai banda. Utánuk az amerikai Kamelot zenekar következett, akik a poweresebb riffeket ötvözték némi progresszív elemmel. Igaz hozzá kell tenni, hogy az estén ők játszották a legkevésbé stílusban ideillő zenét. Az est zárója és egyben főattrakciója pedig nem volt más, mint a prog-metál műfaj abszolút királya, az idén harmincadik születésnapját ünneplő Dream Theater. De kezdjük az elején.
A hat órás kapunyitás után nem sokkal már kezdhetett is a Special Providence. Döglesztő hőség volt, de ez meg sem látszott. Már ekkor is szép számmal voltunk a nézőtéren. Sok zenekar főidőben is megirigyelne ennyi rajongót, nemhogy 40 fokban, fél hetes kezdésnél. Már itt látszott, hogy a Rock By The River névre elkeresztelt egynapos fesztivál igen csak sok embert fog megmozgatni. Így is lett. A Markó Ádám, Fehérvári Attila, Kaltenecker Zsolt, Kertész Márton fémjelezte négyes világszínvonalú progresszív rock, fúziós jazz muzsikájával elismerő tapsot váltott ki a közönségből. Többször, több helyen megírtuk már, és most is tartjuk magunkat ahhoz a véleményünkhöz, hogy a mára már világszerte egyre elismertebb hazai négyes előtt még fényesebb jövő állhat. Az igényesebb zene szeretői minden kontinensen felfigyeltek már a csapatra, és mivel énekes hiányában nyelvi akadályok sincsenek a zene megértetésére, a banda pályája gyorsabban ível felfelé, mint bárkinek Magyarországról ezelőtt valaha. A kb. félórás buli amúgy hibátlan volt, talán ez volt az egyetlen koncert az este, ahol nem volt gond a hangzással. Figyeljétek rendesen a banda Facebook oldalát, ugyanis az egyik dalhoz klippet is forgattak a srácok, így lehet, hogy csak a Kamelot vagy a DT miatt nyomorogtál verőfényben az első sorokban, de nagy valószínűséggel benne leszel a videóban.
A buli végén aztán egy inverz Matrjoska Baba effektusnak lehettünk tanúi. A három zenekar dobja
már fenn volt a színpadon. A Special Providencé volt a legkisebb, ami le is került. Így a kicsitől a nagyobb felé haladva előtűnt a Kamelot felszerelése. 19:15-kor pontban pedig az intró is felcsendült, a több mint 20 éves csapat pedig berobbant a deszkákra. A robbanást pedig értsétek tényleg így. Hatalmas elán volt a csapatban. Rohadt meleg volt ugyan, de ők pörögtek, mint a gyerekek a ringlispílen. Jó volt látni azt az energiát, amit átadtak a közönségnek, akik követték Tommy Karevik énekes utasításait. Ugráltak, headbangeltek, ha kellett.
A legnagyobb látvány mégis a basszer Sean Tibbetts volt, akinek vékony szőke hajfonatai csak úgy repkedtek a levegőben folyamatosan.
Őszintén bevallom, én nem vagyok egy nagy Kamelot rajongó, de amióta Karevik az énekes, egyre jobbnak tartom őket. Továbbra sem az a zenekar, akiket otthon fogok rongyosra hallgatni, de ez a buli most élőben kifejezetten jó volt. Még úgy is, hogy azért itt-ott a hangosítással voltak problémák. Főleg a billentyűs és a vokálos nő nem hallatszott.
Bő egyórás show után aztán ők is elköszöntek, a tömeg hálás tapssal búcsúztatta őket, majd megkezdődött a készülődés arra, amit az időközben teljesen felduzzadt tömeg a legjobban várt. Lekerültek Grillo mester dobjai is, hogy Mangini még hatalmasabb szerkója is feltűnjön. Pár perc volt csak addig, hogy a tavaly zseniális Budapest Parkos buli után ismét felcsendüljenek minden idők legsikeresebb prog-metál csapatának himnuszai.
Ezen a napon a pontosságé volt a főszerep. Ahogy az előzetes menetrendben ki volt írva 20:45-kor megszólalt a legújabb Dream album nyitó dala, a False Awakening Suite, mint intró, majd megkezdődött a harminc évnyi időutazás az Álom Színház világába. Ezen a turnén az lett a bevett szokás, hogy időben előrefele haladva, minden albumról, egy-egy dal csendül fel. Így nem meglepő módon az utazás az 1989-es debütáló album dalánál, az Afterlife-nál kezdődött.
Ekkorra már tényleg zsúfolásig megtelt a hely, és mindenki arcán az volt látható, hogy mennyire is várták ennek az öt embernek a koncertjét. Tényleg varázslat az, amit ők csinálnak, és ezt idestova harminc éve bizonyítják. A zene magasiskolája, amire kortól függetlenül ismét több ezren voltak kíváncsiak.
A nyitó dal után, mivel időrendben haladtak, jött is a 92-es Images & Words lemez, amivel a csapat anno egy tehetséges underground csapatból egy világsztár legendává vált azonnal. Az album, amit zenészek és zeneszeretők százezrei, milliói csodálnak azóta. Magának a progresszív metálnak, mint műfajnak alfája és omegája. Senki azóta, és valószínűleg soha senki már nem fog akkora hatású albumot írni, mint amilyen ez. Megkaptuk róla a Metropolist, ami az egyik lejobb és legeredetibb DT nóta, amit írtak. Mondanom sem kell, mekkora ováció fogadta.
Szépen haladtunk tovább, jöttek a 90-es évek klasszikusai. Külön öröm volt a Burning My Soul felcsendülése, ami a kevésbé népszerű 97-es Falling into Infinity lemez futára volt. Lehet nem ez a legjobb lemezük, de ez a dal nálam személyes kedvenc, és ahogy az elején megszólalt Myung mester basszusgitárja, az maga volt a gyönyör. Apropó Myung. Közismert tény, hogy az egész csapat világelit képzett zenészekből áll, de a basszusgitárok ura még ebből is kiemelkedik. Vannak kiváló gitárosok, és vannak páran, akik olyan szinten vannak, mint John Petrucci, vagy vannak billentyűsök között is akkora tehetségek, mint Rudess, vagy dobosok között is nagy a versengés a szintén élbolyba tartozó Manginivel, de basszusgitáros nincs még egy olyan, mint Myung. A technikai tudása, a dalszerzési képességei, az eleganciája, és az a lazaság, miközben úgy kezeli azt a hangszert, aminek mások csak a követésébe is belefáradnak, az párját ritkító.
A feszes tempójú Burning után aztán jött a közönségénekeltetés. A Spirit Carries On immáron 18 éve érzékenyíti el még a legzordabb megjelenésű férfiakat is.
Jött a viszonylag ritkán játszott About To Crash, majd egy keményebb trió következett már bőven a kétezres évek közepéről. Az As I Am, Panic Attack, Constant Motion trió lezúzta az arcunkat, majd a Wither rántott vissza mindenkit kicsit megint a lírai világba.
A Bridges in The Sky sámáni világával aztán elköszöntek a srácok, persze mindenki tudta, hogy itt még nincs vége, hiszen a 2014-es, legfrissebb albumról még hátra van egy dal. Azonnal vissza is tértek, majd a Behind the Veil-el már tényleg elbúcsúztak tőlünk.
Hamar elrepült az a másfél óra, amit játszottak, ami Dream viszonylatban igencsak rövid koncertnek tűnik. De nagyon megérte. Ismét bizonyították, hogy miért ők a legnagyobbak a szakmában. Szinte tökéletes hangzás, páratlan virtuozitások, és magukat nagyon jól érző zenészek, akiken látszott, a buli minden pillanatát élvezik. 30 éve a színpadon, de remélem még harminc múlva is azt írhatom, mennyire jó volt ez a Dream Theater buli.
Az ott lévő több ezer ember pedig ismét bizonyosságot nyert arról, hogy ők valóban egy Színház, a Zene Színháza, ahol minden egyes előadás egy Valóra vált Álom.
További fotók:
Special Providence–>ITT
Kamelot—>ITT
Dream Theater—>ITT
